A térség legmeghatározóbb élővizével a Rábával a történeti ökológia szemszögéből is érdemes foglalkozni. (A témáról Benczik Gyula gyűjtött adatokat, melyek összefoglalva még nem lettek publikálva.) A Rábát az országhatártól Keszőig az első írásos források szinte kizárólag „silva Rába”, azaz a Rába erdeje néven emlegetik. Ez a megjelölés arra utal, hogy ekkor a folyót több kilométer széles ártéri erdő kísérte és itt nem alakultak ki emberi települések sem, szinte háborítatlan állapotban volt. Értékét és fontosságát az is mutatja, hogy kezdetben a király kizárólagos tulajdonát képezte, aki a XIII. századtól egyes befolyásos nemzetségeknek (Jákok nemzetsége, Nádasd nemzetség, Vasvár városa) a Rába erdőben haszonvételi jogokat adományozott. Arra vonatkozóan is van adat, hogy az erdőnek voltak őrei (1265), ez alapján az is feltételezhető, hogy az államalapítás és a vármegyerendszer kiépítésének idején külön királyi erdőispánság felügyelete alatt állt a Rába erdeje. A folyó már a kora Árpád-korban is fontos védelmi szerepet töltött be. Több helyütt várak létesültek de a XIII. századból vannak adatok a hídőrzőkről is. A Rába mentének képe a XIII. századtól változott meg gyökeresen. Alig volt olyan falu, ahol nem volt vízimalom. Ez a középkori technikai eszköz számos „műtárgyat”, ill. beavatkozást igényelt (gátakat, malomcsatornákat (ösztörű)). A folyó sodrása meglassult, egyik malomfőtől a másikig folydogált. Árvizek esetén veszélyessé vált tetemes károkat okozott. A Rába stratégiai szerepe a török hódítások idején nőtt meg újra. Már a mohácsi csata után felmérések kezdődtek, hogy a közepes vízhozamú folyót erődített védelmi vonallá alakítsák. Először Pápa eleste után végeztettek a vármegyék folyószabályozási munkákat. 1600-tól Kanizsa várának elestétől 90 évig a Rába vonala lett a töröknek meghódolt és a királyi kézen maradt terület határa. A XVII. században nagy mozgalmasság, állandó munkálkodás jellemzi a Rába mentét. A folyó erődítési technikái, melyek mind az ellenség átkelésének megakadályozását szolgálták, ősrégiek: az árkolás (mederelterelés), bevágás (a folyóparti fák vízbe döntése, ezáltal a vízszint megemelése), a fentőzés (a mederbe karók, ágasfák, „fentők” verése). A végtelen várárokká fejlesztett folyót toronyszerű őrhelyekkel (górék) is ellátták. Egyes őrhelyeket valóságos erődökké fejlesztették (pl.Csörötneken). A gázlók (kelők) elrekesztése megakadályozta a török portyázók átkelését is. A Rába fő szerepet játszott a szentgotthárdi csata idején is. A török nem tudott átkelni a folyón. A vasvári béke után az erődrendszer felbomlott. 1683. tavaszán amikor a török utolsó erőfeszítést tett Bécs elfoglalására, az addig csendes Rába mente újra mozgásba lendült. Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány megbízásából Marsigli olasz hadmérnök Szentgotthárdtól Sárvárig újra védhetővé tette a Rábát. Érdekes, hogy a kis jégkorszak idejéről (XVII. század) nincs egyértelmű adat arra, hogy a Rába vízhozama jelentősen nőtt volna. Több adat van nagy árvizekre, de szárazabb, kis vízhozamú periódusokra is. A XVIII. század a békés építkezések ideje. Egymást érték a malomgátak, melyek számos pereskedésre adtak okot. A vízépítő mérnökök a XIX. században fedezték fel a Rábát. Az „inzsenérek” több meghökkentő elképzeléssel álltak elő. A legnevezetesebb ilyen terv Beszédes Józsefé volt, aki úgy vélte a malomgátak miatti viszályokat egycsapásra meg lehetne szüntetni, ha a Rába kisérő vízének tekinthető Csörnöc (Herpenyő) medrébe kellene terelni a Rábát a régi folyómeder pedig mint afféle ipari csatorna forgatná a malomkerekeket. A folyó átmetszését Ivánc alatt Tótfalu major mellett gondolta megvalósítani. Vásárhelyi Miklós keményen megbírálta a tervet, mely szerencsére azóta feledésbe merült.

[Híreink] [Programjaink] [Környezeti nevelés] [Természet és kultúra] [Természetvédelem] [Környezetvédelem] [Fenntartható élelmiszerfogyasztás] [Civil együttműködés, érdekképviselet]