Mi történik itt a vidékkel?

Ángyán József – Ónodi Gábor

„Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon, …”
(Ady Endre)

Az utolsó, csatlakozás elõtti országértékelés négy területen súlyos hiányosságokat állapított meg Magyarország felkészülésében. Az elõzmények és a mai agrárszakmai, szakmapolitikai „elit” irányító többségének ismeretében azonban azt kell mondanom nem véletlen, hogy mind a négy terület az agráriumot és a vidéket érinti. Ezek közül kettõ (az európai források befogadását lehetõvé tévõ kifizetõügynökség valamint az Integrált Igazgatási és Ellenõrzési Rendszer (IIER) kiépítésének hiánya) intézményrendszerbéli, ám a másik kettõ(az élelmiszeripari üzemekre vonatkozó közegész-ségügyi követelményeknek való meg nem felelés, de még inkább a vidékfejlesztési intézkedések kidolgozásának, akkreditálásának és végrehajtása elõkészítésének súlyos hiányosságai) tartalmi problémákra utal.

Igaza van persze a külügyminiszternek, amikor magyarázva a bizonyítványt megállapítja, hogy ezek az elmarasztalások „jogkorlátozó intézkedéseket nem vonnak maguk után, csatlakozásunkat nem veszélyeztetik”, „csupán” – tegyük hozzá mi magunk – elzárják az európai forrásokat a teljesen kivéreztetett vidék, az agrárium szereplõi túlnyomó többsége, a földön és a földbõl élõk elõl. Ezek a súlyos figyelmeztetések megítélésünk szerint persze egyenes következményei az agrárcsatlakozás körüli hazudozásoknak, elhallgatásoknak és „lezsugázásoknak”. Ezek– az ostobaságon és a tájéko-zatlanságon túl – jelzik a zsákmányszerzõ szándékokat és azt az erõfeszítést, amely a nagyüzemi agráripari lobbi irányába, tõkeérdekei mentén és az európai reformerõkkel folytatott kemény csatában nem is eredménytelenül próbálja eltéríteni az európai forrásokat. Messze nem csupán a hazai, hanem az amerikai és európai gazdasági, politikai, sõt tudományos és felsõoktatási terepen is erõszakosan megjelenõ, és az európai reformfolyamatot is erõteljesen fékezni képes érdekcsoport törekvéseirõl lehet szó.

Sokáig magunk is azt gondoltuk, hogy csak információhiányról van szó, ezért minden lehetséges eszközt megragadva próbáltuk magyarázni, hogy mirõl is szól az európai agrár- és vidékpolitika, és hogyan tudnánk ennek lehetõségét a magyar vidék érdekében kihasználni. Könyvet, könyvfejezete-ket, cikkeket írtunk, különbözõkörökben elõadásokat tartottunk, és az e kérdések firtatásától zömé-ben elzárkózó média segítségével is megpróbáltunk a széles nyilvánossághoz fordulni. Ez utóbbi törekvésünk alapvetõkudarca valamint a sokasodó egyéb jelek azonban számunkra is egyre való-színûbbé teszik, hogy itt nem csupán tájékozatlanságról, ostobaságról és a szereplõk alkalmatlansá-gáról lehet szó. Sokunk ezzel kapcsolatos sejtései valamint a kirajzolódó ordas szándékok és a kol-hozokból épp hogy csak szabaduló, éledezõvidék ismét egyre elkeserítõbb helyzete közti égbekiál-tó különbség kényszeríti ki az – immár hangosabb – „tiborci” megszólalást.

Mi zajlik hát itt körülöttünk? Mi történik itt a vidékkel úgy, hogy arról mit sem tudnak a vidéken élõérintettek? Ennek megértéséhez elõször lássuk röviden az európai agrár- és vidékpolitika átala-kulásának indokait, alapelveit és folyamatát, majd a hazai fejleményeket és azokat a tán szubjektívnek tûnõ, de egy vészt jósló képpé összeálló mozaikokat, amelyek a küzdelmek árán megvalósuló európai fejlõdéssel és a magyar vidék túlnyomó többségének érdekeivel egyaránt ellentétes törekvéseket és folyamatokat jeleznek.

1.Az európai agrárpolitika és -támogatási rendszer zsákutcája

Az európai agrárpolitika eszközei folyamatosan bõvülve, egymásra épülve alakultak ki, és az idõk folyamán jelentõs változásokon mentek át. Lépcsõfokai – amelyek idõrendben is egymás után jöttek létre – a közvetlen támogatásoktól, az intervenciós közösségi termékfelvásárlástól, az exporttámo-gatásokon át vezettek az agrárpolitika gyökeres átalakításának megfogalmazásához, 1992-ben indult reformfolyamatához. Nézzük röviden ezeket az alapeszközöket és fõhatásaikat.

1.1. Közvetlen támogatásokkal termékfelesleget

Az elsõeszköz kialakulása ahhoz az idõszakhoz és helyzethez kötõdik, amikor Európát a háborút követõen az élelmiszerhiány és ezzel összefüggésben az erõs keresleti élelmiszerpiac jellemezte. Ebben a helyzetben a leggyorsabban eredményt ígérõ, leghatékonyabb eszköznek a megtermelt mennyiséghez kötött támogatás tûnt, amely minden tonna gabona és egyéb termény után, normatív módon adott kifizetést az azt elõállító gazdának. Ezeket az ún. közvetlen (direkt) kifizetéseket – a piacok gyors telítõdése hatására – késõbb csak bizonyos termésszintig (referenciahozamig), majd csak bizonyos referenciaterületre és a kettõegyüttesébõl kialakuló összmennyiségig (kvótáig) fizet-te

a Közösség 1 . Erre a késõbbiekben még visszatérünk.

Ez az elsõeszköz olyan hatékonyan növelte a kibocsátott termékek mennyiségét, hogy rövid idõalatt nagy feleslegek halmozódtak fel az élelmiszerek piacán. Ezzel – az adott helyzetben megfelelõ– eszközzel kapcsolatban csupán az a probléma, hogy túl sokáig életben maradt, „túlélte önmagát”, olyan körülmények között is tovább alkalmazta a Közösség, amikor ennek piaci megalapozottsága megszûnt.

1.2. A termékfeleslegek intervenciós felvásárlása

A közösségi forrásokból, közpénzekbõl nyújtott fenti direkt támogatások révén kialakult termékfe-leslegek levezetésére „találta ki” az európai agrárpolitika az ún. intervenciós közösségi (állami) felvásárlás eszközét. A piacon értékesíthetetlen termékfeleslegek levezetésére, elõre garantált inter-venciós áron – ugyancsak közpénzekbõl – lehetõséget teremtett arra, hogy a gazdák ezeket a feles-legeket értékesíthessék a Közösségnek. Miután az elsõ, mennyiségi termelést ösztönzõdirekt támo-gatások mind a mai napig tovább éltek, ezért az ennek révén keletkezett piaci problémák levezetésé-re szolgáló intervenciós felvásárlás is mind a mai napig életben van.2

1.3. A felvásárolt termékek „kituszkolása” exporttámogatásokkal

Ez a közösségi forrásokból, közpénzekbõl biztosított feleslegfelvásárlás azonban az alapproblémát, vagyis a piaci termékfelesleg jelenlétét természetesen nem oldja meg. A Közösség maga sem tudja a feleslegeket normál piaci körülmények között értékesíteni. Ezzel tulajdonképpen nem történik más, mint a közraktárak telnek meg csordultig a Közösség tulajdonába került áruval. Ez a helyzet egyedül a nagy raktárkapacitásokkal rendelkezõknek kedvez, akik így a tárolási kapacitásaikat jó áron és 100 %-osan értékesíteni tudják. Ki kellett tehát találni egy harmadik eszközt, ez pedig a kereskedõknek – ugyancsak közpénzekbõl – nyújtott exporttámogatások rendszere. Ez tulajdonképpen nem jelent mást, mint egy olyan – a Közösség piacáról eltávolított – mennyiség-hez kötött támogatást, amely révén a kereskedõa külsõpiacokon akár az elõállítás önköltsége alatti dömpingáron képes kínálni a kivitt terméket. Súlyosan veszélyezteti ezzel persze az e felvevõpia-cokra termelõegyéb – helyi – szereplõk értékesítési esélyeit, egyúttal leértékeli a belsõmunkát,

1 Ez az a bizonyos kvótás, mennyiséghez kötött közvetlen kifizetés, amely ma alapvetõen a GOFR (gabona, olaj, fehérje és rost) növényeket termelõgazdaságokat, Magyarország esetén 4,73 t/ha referenciahozammal és 3,7 millió ha referenciaterü-leten támogatja 63 euro/t normatív összeggel. 2004-ben a magyar gazdák ennek az összegnek az 55 %-át kaphatjákmeg, melybõl 25 %-ot biztosítanak a közösségi források, 30 %-ot pedig nemzeti forrásból finanszírozhatunk.

2 A 2004-re meghirdetett garantált intervenciós felvásárlási ár pl. a gabonaféléknél – euróárfolyamtól függõen – mint-egy 25-27 000 Ft/

végeredményben a Közösség forrásaiból, közpénzekbõl támogatva a külsõpiacon megjelenõvásár-lókat, fogyasztókat.

A „köz” gazdasága szempontjából abszurd kör ezzel bezárul. Adóból származó közpénzekbõl ter-mékfelesleget állíttatunk elõa gazdákkal, majd azt fölvásároljuk tõlük, és végül ugyancsak közpén-zekbõl a kereskedõknek nyújtott exporttámogatásokkal igyekszünk megszabadítani saját belsõpia-cainkat ezektõl a feleslegektõl úgy, hogy ezzel a külsõpiacokon értékesítõhelyi szereplõket, helyi gazdaságokat, zömében a fejlõdõvilág országainak gazdaságát is súlyosan veszélyeztetjük, konfliktusok sorozatát idézve elõa világkereskedelmben.

1.4. A természeti és társadalmi környezet eróziója, pusztulása

Ez a rendszer mindezen gazdasági, piaci és pénzügyi abszurditáson, a közpénzek felhasználásának irracionalitásán túl a támogatások odaítélésénél kizárólag a megtermelt mennyiséget veszi figye-lembe, a támogatás összegét ehhez köti. A támogatásnak ez a formája tehát teljesen érzéketlen arra, hogy hogyan, milyen rendszerben és milyen minõségben állították a terményeket elõ, emiatt súlyos környezeti és társadalmi, regionális, foglalkoztatási, szociális – a vidéki természeti és társadalmi környezet súlyos erózióját elõidézõ– problémákhoz, a negatív környezeti és társadalmi externáliák rohamos növekedéséhez is vezet. Ezek orvoslása exponenciálisan növekvõmértékûtovábbi közös-ségi forrásokat, erõfeszítéseket igényel, terheit az egész társadalomnak viselnie kell. Könnyen be-látható, hogy vissza kellene térnünk a folyamat elejére, és újra kellene gondolnunk egész agrár- és vidéktámogatási politikánkat.

2. A Közös Agrárpolitika (CAP 3) reformja és értékváltása

Az elõzõekben leírt támogatási rendszerrel Európa az idõk folyamán fokozatosan olyan zsákutcába került, amelyben továbbhaladni egyszerûen nem érdemes, de nem is lehet. Ezen az úton jutott abba a helyzetbe, hogy közös költségvetésének közel felét, több, mint 40 milliárd eurót költ el évente a közpénzekbõl úgy, hogy annak gazdasági, piaci, valamint környezeti és a vidék társadalmára gya-korolt hatásai egyaránt kedvezõtlenek.

Ez vezet ahhoz a felismeréshez, hogy közpénzeket a közösség számára nyújtott hasznos teljesítmé-nyekért szabad csak kiadni. A támogatás fenti rendszere azonban olyan gazdálkodás irányába tolja a mezõgazdaságot, amelynek éppen e közösségi hatásai katasztrofálisak. Ebben a köz egben, e felis-merések jegyében fogalmazódik meg az európai közvélemény, majd az agrár- és vidékpolitika mér-tékadó szereplõi részérõl, hogy ha a mezõgazdaság közpénzekbõl, adókból közösségi kifizetésekre és támogatásokra tart igényt, akkor azért nyújtson a közösség számára hasznos társadalmi szolgálta-tásokat,

ökoszociális teljesítményeket. Vagy megfordítva – ahogyan azt legélesebben talán Renate

Künast német mezõgazdasági és fogyasztóvédelmi miniszter asszony elmúlt évben a Bundestagban megfogalmazta: – „Ha a mezõgazdaság csak termelni tud, akkor ne számítson közpénzekbõl nyúj-tott közösségi kifizetésekre és támogatásokra!”

2.1. Új mezõgazdaság-felfogása, célrendszere

Gyökeres változást jelent mindez az európai felfogásban, a mezõgazdasággal kapcsolatos elvárá-sokban. Európa rádöbben, hogy a mezõgazdaság mindig is több volt, mint egyszerûárutermelõága-zat. Az élelmiszerek és nyersanyagok elõállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élõvilágot, talajt, vizet, környezetet is “termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérõután ismét rá kellett jönnünk: a mezõgazdaságnak a termelési feladatok mellett regionálisan eltérõkörnyezeti és társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – termeléssel egyenrangú, az egész társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, „nem importálható közjavak”, amelyek helyben keletkeznek, és

 3 CAP: Common Agricultural Policy = Közös AgrárPolitika

melyekért – de csakis ezekért – a mezõgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg. E feladatok egy-idejû megoldására az iparszerûmezõgazdálkodás, a mezõgazdaság feladatai közül egyedül a tömeg-termelést magára vállaló és kizárólag a tõkemegtérülést, az egydimenziós, rövid távú gazdasági hatékonyságot szem elõtt tartó gazdálkodási rendszer úgy tûnik nem alkalmas. Ezek a felismerések vezettek el a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, az e modell elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika 1992-es reformjához, támogatási rend-szerének kiépítéséhez és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez. A többfunk-ciós európai agrármodellnek megfelelõen a mezõgazdaság tehát egyrészt minõségi árut elõállító termelési ágazat, másrészt „nem importálható”, helyben keletkezõkörnyezeti és szociális közjava-kat elõállító, társadalmi szolgáltató ágazat. E két fõfeladatkörnek, a mezõgazdaság “két pilléré-nek” az egymáshoz viszonyított aránya, súlya, szerepe a különbözõadottságú térségekben azonban természetesen nem azonos, így e kétféle teljesítményért, elõállított értékért kapott fizetség jellege és mértéke is eltérõ. Az elsõ, árutermelési teljesítményt alapvetõen a piaci áruértékesítésbõl származó jövedelmek honorálják, míg a második, környezeti és szociális szolgáltató teljesítményét a társada-lomnak közpénzekbõl biztosított állami kifizetések formájában kell a parasztságtól “megvásárolnia”. Ez úgy valósulhat meg, hogy nem mennyiségi, termeléspolitikai, ágazati programokat („gabona-programot”, „húsprogramot”, „tejprogramot” stb.), hanem olyan gazdálkodási rendszereket tá-mogatunk, amelyek:

– termelési oldalról jó minõségû, szermaradvány mentes, egészséges, biztonságos élelmi-szereket és egyéb nyersanyagokat állítanak elõ,

– környezeti valamint társadalmi, szociális, regionális, foglalkoztatási teljesítményeik,

összhatékonyságuk pedig jobb, mint a mennyiségi termelési orientációjú, iparszerûrend-szereké.

Nem csak az tehát a lényeg, hogy mennyit, hanem az, hogy hol, hogyan és milyen árut termel a me-zõ gazdaság, és hogy kik is a mezõgazdaság szereplõi. Az, hogy a termelési, a környezeti és a szociális, foglalkoztatási feladatok milyen súlyt képviselnek egy adott térség mezõgazdálkodásában, attól függ, hogy milyen adottságú területen helyezkedik el a település vagy a gazdaság. Az európai elképzelések szerint ennek megfelelõen a jövõútja az

lehet, hogy a családok jövedelemszerkezete annak megfelelõen alakul, hogy milyen térségben és milyen típusú értéket „termelnek”. Ezzel együtt lényeges törekvés, hogy a különféle bevételi forrá-sokból származó – az elsõés második pillér mentén keletkezõ– jövedelmek az egész országban biz-tosítsák a mezõgazdaságban dolgozó családok megélhetését. Nem elég tehát az agrár- és vidékpoliti-kának a legjobb termelési adottságú területek és az itt található, zömében nagy és középbirtokok egyébként is jobb versenypozícióinak további javításával foglalkozni, hanem – az európai felfogás szerint – legalább ilyen mértékben a kevésbé jó termelési, ám környezeti és társadalmi szempontból annál értékesebb agrárterületekkel is törõdnie kell. Sõt, ha az állami szerepvállalást komolyan vesz-szük, akkor az adókból származó közösségi forrásokat éppen azon területekre és olyan gazdálkodási rendszerekre kell koncentrálnia, amelyeket a piac hagyományos mechanizmusai leértékelnének, ahol a tiszta piaci verseny káros környezeti és társadalmi folyamatokat indítana el. Ezt nevezi Euró-pa környezeti és társadalmi szempontok által szabályozott, vagyis ökoszociális piacgazdaságnak, és ezért hajlandó a második pilléres agrárteljesítmények honorálásához lényegesen nagyobb – 80 %-os – arányban hozzájárulni, mint az elsõpilléres, termelési teljesítmények növeléséhez.

2.2. Alappillérei és finanszírozása

Az EU Közös Agrárpolitikájának (CAP) reformja óta, e folyamathoz illeszkedõen épül annak má-sodik, a termeléspolitikai pillért kiegészítõ– környezeti, társadalmi, regionális, szociális és foglal-koztatási elemeket tartalmazó – vidékpolitikai (ökoszociális) pillére, folyik a Közös Agrár- és Vi-dékpolitika (CARPE 4) kialakítása. A CAP „két lábra állításának” zajló folyamata a támogatások

4 CARPE: Common Agricultural and Rural Policy for Europe = Európai Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politika

oldaláról úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségekhez), az elsõpillérhez kötõdõtámogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek a máso-dik – agrár-környezeti és vidékfejlesztési – pillérhez kapcsolódó kifizetésekre. Az ennek jegyében, a CAP reform gyorsításáról hozott, a tagországok mezõgazdasági miniszterei által elfogadott legutóbbi, 2003. június 26-ai luxemburgi döntés is része tehát annak az 1992 óta erõsödõfolyamatnak, melynek alapelve az, hogy a gazdálkodóknak kifizetett támogatás nem a meg-termelt termékmennyiségtõl kell függjön, hanem inkább a gazdálkodás rendszerétõl, annak minõsé-gi, biztonsági, környezeti valamint társadalmi, szociális, foglalkoztatási teljesítményétõl, illetve a gazdaság ezekkel összefüggõméretétõl. A legutóbbi döntés szerint ennek érvényesítését szolgálja – a jó mezõgazdasági gyakorlat (GAP 5 ), mint támogatási alapkritérium megkövetelésén, a CAP álta-lános „zöldülésén” túl – a „moduláció” és a „degresszió” is. (Az ezzel kapcsolatos brüsszeli doku-mentumok angol nyelven a https://www.nakp.hu/publi.htm internetcímen olvashatók)

A „moduláció” a gyakorlatban azt jelenti, hogy a mennyiséghez kötött, 1. pilléres támogatások gyorsuló ütemben átcsoportosulnak a 2., vidékfejlesztési pillér támogatásaira. Ennek során az 1. pilléres direkt támogatás mértékét az 1. táblázatnak megfelelõ– a januári javaslat szerintinél na-gyobb – ütemben csökkentik.

1. táblázat: A moduláció ütemezése (%)

Év	2003. januári javaslat	2003. június 26-ai döntés
2005	–	3
2006	1	4
2007	2	5
2008	3	5
2009	4	5
2010	5	5
2011 és azt követően	6	5

A gazdálkodási rendszerekhez kötött, 2. pilléres, vidékfejlesztési támogatások aránya ugyanis a tervezett mértéktõl elmaradva az Európai Unió agrárköltségvetésében ma még csak 10,5 %. E „mo-duláció” révén azonban az EU agrárminisztereinek június 26-ai luxemburgi döntései értelmében 2013-ra meghaladhatja az 50 %-ot. A csatlakozásra váró „tizek”-kel kötött koppenhágai megállapo-dásban pedig már 2004-2006 között ezen országok támogatási keretében a második pilléren rendel-kezésre álló pénzügyi keretek aránya 52 % (ezzel a kérdéssel késõbb még külön is foglalkozunk). A „degresszió” abban nyilvánul meg, hogy a termésmennyiséghez kötött direkt támogatások fenti csökkentése az 5 000 euró/év támogatási összeg (átlagosan 20 ha-os birtokméret) fölött jelenik meg, vagyis az elvonás birtokmérettõl függõen növekvõmértékben a nagyüzemek termelési támogatását csökkenti. Az így elvont forrásokat a 2. (vidékfejlesztési) pillér mentén használhatja csak fel a tag-állam gazdái támogatására, itt is elõnyben részesítve azonban a kisebb üzemeket, az üzemmérettõl függõdegresszív támogatással. A degresszió mértéke az EU-val történõháttéralkudozások követ-keztében a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben pl. az LFA 6 programban várhatóan a 2. táblázat sze-rint alakulhat.

2. táblázat: Birtokméret szerinti támogatás-degresszió

Birtokméret (ha)	A támogatás mértéke (%)
1-25	100
26-50	50
51-100	100
101-300	300
300 <	0

5 GAP: Good Agricultural Practice = jó mezõgazdasági gyakorlat

6 LFA: Less Favourable Areas = Kedvezõtlen Adottságú Térségek

Ezen intézkedés céljának és értelmének megértéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy az EU-ban az átlagos birtoknagyság 19 ha! Az 50 ha-t meghaladó birtokok aránya mindössze 8,6 % (de pl. Por-tugáliában csupán 2,4 %, Franciaországban viszont közel 30 %) (3. táblázat).

3. táblázat: A gazdaságok birtokméret-kategóriák szerinti megoszlása az EU három tagállamában, a Közösség egészében és Magyarországon (%)

Birtokméret-kategóriák (ha)	Franciaország (1997)	Németország (1997)	Portugália (1997)	EU-15	Magyarország (2000)
-10	35,3	45,6	87,6	68,6	93,8
11-50	33,4	39,8	10,0	22,3	4,9
51-	29,7	14,6	2,4	8,6	1,3

Ez is azt valószínûsíti, hogy a kisebb (50 ha alatti) méretkategóriába tartozó birtokok meghatározó aránya miatt a vidékfejlesztési támogatások tartós és növekvõsúlyú elemei lesznek a Közös Agrárpolitikának. Nem kell tehát hinni annak a „kicsiket” elkeserítõ, esélytelennek feltüntetõ, földjük megszerzése reményében mindent ígérgetõnegatív propagandának és retorikának, hogy a kisebb birtokok esélytelenek lennének az EU-ban. Ha ez így lenne, az EU saját mezõgazdaságát és vidékét is felszámolhatná. Ezt Európa egyszerûen nem engedheti meg magának, és az ökoszociális piacgazdasági modell irányába – ha komoly harcok árán is, de mégiscsak – elmozduló agrár- és vidéktámogatási rendszere sem erre utal. A 2. pilléres vidékfejlesztési támogatások növekedése tehát nagy biztonsággal elõre látható, ráadásul a 300 ha alatti birtokok megerõsítési szándékú pozitív megkülönböztetésével és összefogásuk, valódi kooperációjuk támogatásával. Annak megítélésére, hogy ez hazai viszonyaink között milyen fontos szerepet játszhat, álljon itt összehasonlításképpen Magyarország egykori és mai (2000. évi) birtokszerkezete és átlagos birtokmérete (4. táblázat).

4. táblázat: A gazdaságok számának alakulása a birtokméret szerint (db)

Birtokméret (ha)	1895	1935	1949	1965	1975	1989	2000
-10	2 123 634	1 533 440	1 363 000	~	~	~	907 154
11-50	229 202	83 823	71 267	~	~	~	47 330
51-100	14 798	6 685	2 933	6	~	~	5 745
101-300	13 936	8 027	3 000	31	~	~	4 012
301-500	500	2 096	908	400	257	17	2 679
501-1000	2 827	781	200	875	67	35	684
1001-5000	984	658	~	2 241	1 368	866	1 214
5001-10000	4	25	~	61	278	398	51
10000–	11	59	~	11	20	74	47
Összesen	2 387 492	1 634 406	1 440 800	3 482	1 750	1 375	966 916

Átl. méret (ha) 9 6 8 1 658 3 454 4 716 5

2.3. A vidékfejlesztési támogatási források felhasználási területei

E folyamat jegyében és a 2000-2006-os idõszakra vonatkozó Közösségi Költségvetés, az AGENDA 2000 részeként született meg a 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet, amely a vidékfejlesztési támogatás formáiról és módszereirõl intézkedik. A rendelet – amely a korábbi 2078/92 EU agrár-környezeti rendeletet teljes egészében magába emelte – lényege, hogy az agrár-környezeti és vidék-fejlesztési – a közös agrár- és vidékpolitika második (ökoszociális) pilléréhez kapcsolódó – intézke-déseket egységes rendszerbe foglalta, és meghatározta alkalmazásuk keretszabályait is. Ennek tá-mogatott intézkedései a következõk:

• agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási rendszerekhez kötõdõ, föld alapú támogatások,

• kedvezõtlen adottságú területek (LFA) normatív támogatása,

• mezõgazdasági beruházások támogatása,

• mezõgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének támogatása,

• erdõtelepítési támogatások,

• a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlõdésének elõsegítése,

• idõs gazdálkodók korai nyugdíjazásának támogatása,

• fiatal gazdálkodók támogatása,

• gazdálkodók oktatása, képzése.

A felsorolt intézkedések „menülistájáról” a tagországok maguk választhatnak, közülük azonban az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások alkalmazása kötelezõelem. A kivá-lasztott intézkedéseket programokba kell csoportosítani, országos keretprogramot (Nemzeti Vidék-fejlesztési Tervet) kell alkotni.

3.Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer Az EU-ban az elmondottaknak megfelelõen az agrártámogatásoknak tehát két, eltérõ jellegû csoportja létezik: a régi típusú, termeléshez, mennyiségekhez (kvótákhoz) kötött, un. 1. pilléres támogatások, illetve az új típusú, gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött vidékfejlesztési (ökoszociális) vagy 2. pilléres kifizetések.

3.1. A leépülõ régi elemek

Az elsõcsoportba tartozó – a termeléshez, a mennyiségekhez kötött, 1. pilléres – támogatások három alapvetõ formája alakult ki.– Az elsõ a közvetlen kifizetések, melyeket meghatározott termésszintig és adott terület-nagyságig finanszíroz az EU, túlnyomó többségében az un. GOFR (gabona, olaj, fehérje és rost) növények termesztése esetében. Ez a kvótákhoz kötött támogatás ma a gabonaféléknél pl. 63 euró/t. Magyarország esetében 4,73 t/ha termésszintig fizeti ezt az összeget az EU, így ez a támogatás hektáronként 63 x 4,73 .300 euró (kb. 70 eFt/ha). Ez a kifizetési összeg jelentõs mértékben várhatóan hosszú távon sem fog emelkedni. 2004-ben ennek legfeljebb 55 %-át kaphatják meg a magyar gazdák, ami mintegy 40 eFt/ha kifizetést jelenthet e növények termesztése esetén. Ebbõl 25 %-ot az EU keretek biztosítanak, 30 %-ot pedig nemzeti forrásból fizethetünk a gazdáknak. Ez a közvetlen kifizetési összeg 2010-re éri el a 100 %-ot, vagyis a 70 eFt/ha értéket (ha addig a 100 % nem csökken!).

– A másik támogatási forma az intervenciós állami felvásárlás. Ezzel az állam illetve az EU garantál egy minimális felvásárlási árat, amelyen – ha ez alá csökkennének a piaci árak – felvásárolja a gazdáktól a termésfelesleget. Ez az árszint gabonanemûeknél, 2004-ben várhatóan 25 eFt/t körül alakulhat. Ehhez bizonyos minõségi követelményeknek is meg kell felelni, és – a magyar belsõszabályozás szerint – a felajánlott mennyiségnek a 80 t-t meg kell haladnia 7 .

– A harmadik támogatási forma az exporttámogatások köre. Ezek olyan termékekre – az exportálóknak – nyújtható támogatások, amelyekre az adott évben a piaci helyzettõl függõen eseti jelleggel hirdet meg szubvenciót az EU.

3.2. Az erõsödõúj elemek

A támogatások másik, új és várhatóan növekvõcsoportját a gazdálkodási rendszerekhez és terü-letekhez kötött, ún. vidékfejlesztési támogatások adják. Ezek a támogatási jogcímek igen széles körûek, és nemcsak a GOFR-növények, hanem különbözõágazatok és eltérõadottságú területek támogatására is felhasználhatók. Ilyen – az Európai Mezõgazdasági Orientációs és Garancia Alap

7 Közepes termésátlagot (búzánál pl. 4 t/ha-t) feltételezve ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy legalább 20 ha azonos fajtával bevetett területtel kell rendelkezni. Ezt nagy valószínûséggel csak a 100 ha-os méretet meghaladó gazdaságok

(a 2000. évi agrárösszeírás szerint összesen 6687 üzem) tudja teljesíteni. Ez az összes (966 916) birtok 0,7 %-a. Egyértelmûnek látszik tehát, hogy a magyar agrárstratégia ezt az eszközt is a „nagyoknak” szánja!

(EMOGA) Garancia Részlegébõl 80 %-os mértékben EU társfinanszírozott – kifizetési jogcímek pl.: az agrár-környezetgazdálkodási programok keretében meghirdetett gazdálkodási rendszerek és a kedvezõtlen adottságú térségek támogatása, speciális intézkedések félig önellátó gazdaságok („a kicsik”) számára, agrárterületek erdõsítése, termelõi csoportok létrehozása, állatvédelmi és növényegészségügyi EU elõírások átvételének támogatása, a gazdák korai nyugdíjazása. További lehetõségeket kínálnak az EMOGA Orientáció Részlegében – 30-40 %-os EU társfinanszírozás mellett – rendelkezésre álló források, amelyekbõl fedezhetõk pl.: mezõgazdasági beruházások, feldolgozás, kereskedelem támogatása, technikai segítségnyújtás, fiatal gazdák támogatása, oktatás, a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlõdésének elõsegítése (többféle intézkedés a falumegújí-tástól a közösségi marketing támogatásáig) stb.. Ezek közül a gazdák számára a legjelentõsebb jövedelemforrást és támogatást az alábbi négy – a folyó gazdálkodást illetve a gazdák verseny-képes társulását támogató – kifizetési forma jelenti.

• Az elsõtípus az agrár-környezetgazdálkodási programokban meghirdetett gazdálkodási rendszerekhez kötõdõ földalapú, normatív támogatások köre legalább 5 évre kötött – jövedelembiztonságot adó – állami szerzõdés alapján. Ezek a rendszerek (ökológiai/bio/gazdálkodás, gyepre alapozott legeltetéses állattartás, érzékeny természeti területek speciális talaj-, víz- vagy élõvilágvédelmi szempontú gazdálkodási rendszerei, vizes élõhelyek, tó, nádas, ártér stb. külterjes mezõgazdasági hasznosítása, tájgazdálkodás, integrált nö-vénytermesztés, stb.) már ma, 2003-ban is pályázhatók, támogatási összegeik 10-50 eFt/ha érték között változnak. EU csatlakozásunk esetén ezek a kifizetések jelentõsen emelkedni fognak. Gazdálkodási rendszertõl függõvárható összegük a készülõNemzeti Vidékfejlesztési Tervben 25-150 eFt/ha/év. Nagy valószínûséggel ezekhez a támogatási formákhoz, gazdálkodási rendszerekhez kötõdnek majd távlatilag is a legnagyobb hektáronkénti kifizetések. Értékük felsõhatára ma az EU-ban célprogramtól függõen 450-900 euró/ha/év, azaz mint-egy 110-220 eFt/ha/év.

• A második ilyen, területhez kötött vidékfejlesztési támogatási forma az ún. kedvezõtlen adottságú térségek normatív, földalapú támogatása. Kedvezõtlen adottságúnak ebben a rendszerben a gyenge termõhelyi adottságú, a hegy és dombvidéki lejtõs illetve a környezet- és/vagy természetvédelmi korlátozások alá esõterületek valamint a demográfiai és/vagy foglalkoztatási szempontból hátrányos helyzetûtérségek minõsülnek. E kifizetések felsõ határa ma az EU-ban 200 euró/ha/év, azaz mintegy 50 eFt/ha/év

• A harmadik – vidékfejlesztési típusú és a gazdák egy csoportját különösen érintõ– támogatási forma az ún. félig-önellátó gazdaságok egyszerûsített, normatív támogatása. Ennek összege a koppenhágai megállapodás szerint 2004-ben 1000 euró/gazdaság lesz. Ez az 5 hektár alatti területûkisgazdaságok célzott támogatási formája lehet, hiszen birtoknagyság-tól függetlenül és egyszerûeljárással juthatnak ennek révén mintegy 270 eFt/gazdaság éven-kénti kifizetéshez.

• Végül a negyedik vidékfejlesztési típusú támogatási forma a termelõi csoportok létrehozásához nyújtott segítség. Ez az eszköz egyúttal jelzi az európai agrárpolitika azon gazdaság-stratégiai elképzelését, hogy kis mozaikokból – családi gazdaságokból – építkezve, de azok piaci versenyképességét társulásukkal megteremtve kívánja az egyéni gazdálkodás és tulaj-donosi szemlélet valamint a méretökonómia elõnyeit egyesíteni, a kis egységekbõl azok társulásával versenyképes méreteket létrehozni 8 . A támogatás mértékének megállapítása a csoport termelési értékétõl függ, és a megalakulását követõ5 évben folyósítható az alábbiak szerint.

8 Ez az elképzelés gyökeresen eltér a nagy egységekre, latifundiumokra, nagybirtokokra és bérmunkára épülõ agrárstratégiától, a dél-amerikai modelltõl, mely azonban saját „agrárstratégáink” fejébe onnan eltávolíthatatlanul befészkelte magát, feltételezve persze, hogyõk lehetnek a néhány ezer megabirtok tulajdonosai. Ennek következtében a vidékfejlesztés témakörével foglalkozó FVM vezetõi értekezleten valószínûleg nem véletlenül hangzik el: „A termelõi csoportok létrehozása minimális szinten van, így is kell kezelni!” Erre a kérdésre még visszatérünk!

Termelési érték

1 millió euró alatt 1 millió euró fölött

~ az elsõ és a második évben legfeljebb a termelési érték 5-5%-a,

~ a harmadik évben 4%-a,

~ a negyedik évben 3%-a,

~ az ötödik évben pedig 2%-a,

~ az elsõés a második évben legfeljebb a termelési érték 2,5-2,5%-a,

~ a harmadik évben 2%-a,

~ a negyedik évben 1,5%-a,

~ az ötödik évben pedig 1%-a,

A támogatás mértéke nem haladhatja meg egy csoportnál:

– az elsõés a második évben a 100-100 ezer eurót,

– a harmadik évben a 80 ezer eurót,

– a negyedik évben a 60 ezer eurót,

– az ötödik évben pedig az 50 ezer eurót.

A felsorolt támogatási formák többsége 2004-tõl, EU csatlakozásunktól lesz elérhetõ, ha Magyaror-szág ennek intézményi, ellenõrzési, nyilvántartási és egyéb feltételeit kialakítja. A várható támogatási mértékek a készülõ Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) valamint az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) hazai és brüsszeli jóváhagyásától függõen valamelyest módosulhatnak, formáik és nagyságrendjük azonban nagy valószínûséggel a leírtak szerint alakulhat.

Közülük egyedül az agrár-környezetgazdálkodási programok azok, amelyek már 2002-ben, 2,5 milliárd Ft támogatási kerettel és mintegy 2600 gazda részvételével elindultak, és 2003-ban ismét pályázhatók. Ezévi forráskeretük 4,5 milliárd forint. Hosszú távon is ez a támogatási forma lesz várhatóan a legelõnyösebb, különösen azok számára, akik nem GOFR növényeket termelnek, gaz-daságuk mérete 300 ha alatti és ráadásul nem is a legkiválóbb, legjobb termõképességûagrárterüle-teken gazdálkodnak. Ez várhatóan az EU-ban is növekvõ, tartós támogatási formává válik.

3.3. Támogatási mintapélda

Vegyünk ezek után egy konkrét példát! Ha valaki kedvezõtlen adottságú – pl. 17 aranykorona-érték alatti – területen gazdálkodik, és belép pl. az ökológiai (bio)gazdálkodási rendszerbe, akkor

2004-tõl várhatóan kétféle támogatáshoz juthat:

• kedvezõtlen adottságú területek támogatása: várhatóan 20-25 eFt/ha;

• ökológiai gazdálkodási program várható kifizetései

– évelõkultúrák esetén 100-150 eFt/ha,

– egynyári növények esetén 70-120 eFt/ha,

– egyéb célú földhasznosítás esetén 25-80 eFt/ha.

Ekkor tehát várhatóan – földhasználati formától illetve kultúrától függõen – 45-175 eFt/ha állami támogatáshoz és kifizetéshez juthat. A keletkezõtermékeit emellett korlátozás (kvóták) nélkül, egy ma még erõsen keresleti jellegûpiacon és a konvencionális termékekhez képest 1,5-3-szoros áron értékesítheti. Ennek feldolgozási, piaci, kereskedelmi feltételeit persze összefogással meg kell teremteni, amihez szintén igénybe vehetõk olyan egyéb vidékfejlesztési támogatások, mint pl. a termel õ i csoportok létrehozásának támogatása (80 % EU forrás, 20 % magyar nemzeti forrás, 0 % saját, gazdálkodói forrás), vagy pl. a feldolgozás és kereskedelem fejlesztése (várhatóan 30-40 % EU forrás, 10-15 % nemzeti forrás, 45-60 % saját, gazdálkodói forrás).

Ha ugyanilyen területen gazdálkodik, de nem lép be egyetlen agrár-környezetgazdálkodási rendszerbe sem, hanem csak a termékmennyiségekhez kötött közvetlen kifizetésekre és az inter-venciós felvásárlásokra alapoz, akkor

• a közvetlen kifizetés összege 40 eFt/ha, amely 2010-re 70 eFt/ha értékre nõhet;

• a garantált áras állami felvásárlásból származó árbevétele – 17 aranykorona alatti földeken pl. 4 t/ha búzatermést feltételezve – 4 t/ha x 25 eFt/t = 100 eFt/ha, melybõl le kell vonni a termelés költségeit, a mai költségszinteken legalább 70-90 eFt/ha összeget, vagyis így maradhat a példa szerint 10-30 eFt/ha áruértékesítésbõl származó jövedelme.

Ekkor tehát várhatóan a példa szerint 50-100 eFt/ha állami kifizetésekbõl származó jövedelemre tehet szert.

Mindezek alapján tehát az valószínûsíthetõ, hogy – különösen kedvezõtlenebb termelési adottságú területeken és 300 ha alatti birtokkategóriában – már ma is, és hosszú távon még inkább elõnyös lehet a vidékfejlesztési pillérhez tartozó agrár-környezetgazdálkodási programokhoz csatla-kozni.

Ezt ráadásul mielõbb érdemes megtenni, hiszen a korábban pályázók az elbírálásnál elõnyben részesülnek, és ha az elsõévben nem is tudnak forráshiány miatt csatlakozni a kiválasztott agrár- környezetgazdálkodási (pl. ökológiai gazdálkodási) célprogramhoz, a következõévben mindenképpen elõnyös helyzetbõl indulnak.

De mit is értünk el az ezen programok finanszírozásához szükséges források megszerzésében Kop-penhágában, és milyen szándékokat tükröznek ezek az eredmények?

4. A koppenhágai megállapodás agrárfejezete

A koppenhágai megállapodás agrárfinanszírozási fejezetében a 10 ország egészét tekintve (5. táblá-zat) illetve Magyarország számára (6. táblázat) a 2004-2006-os idõszakra az alábbi EU forráskeretek állnak rendelkezésre.

5. táblázat: A csatlakozó országok 2004-2006-os közösségi agrártámogatási keretei

EU forrás (millió euró) EU forrás (euró/ha mg. ter./3 év) Arány (%) Ország

1. pillér 1 2. pillér 2 össz.

Mg. ter.

(ezer ha) 1. pillér 1 2. pillér 2 össz. 1. pillér 1 2. pillér 2

Lengyelország 2094 2543 4637 18443 113,5 137,9 251,4 45 55

Magyarország 949 534 1483 6193 153,2 86,2 239,5 64 36

Csehország 638 482 1120 4280 149,1 112,6 261,7 57 43

Litvánia 291 434 725 3496 83,2 124,1 207,4 40 60

Szlovákia 275 352 627 2444 112,5 144,0 256,5 44 56

Szlovénia 152 250 402 780 194,9 320,5 515,4 38 62

Lettország 110 291 401 2488 44,2 117,0 161,2 27 73

Észtország 120 134 254 1434 83,7 93,4 177,1 47 53

Ciprus 48 66 114 526 91,3 125,5 216,7 42 58

Málta 5 24 29 120 41,7 200,0 241,7 17 83

Összesen/Átlag 4682 5110 9792 40204 116,5 127,1 243,6 48 52

1: Közvetlen kifizetések és piaci intézkedések forráskerete = termelési típusú támogatások

2: Vidékfejlesztési intézkedések forráskerete = ökoszociális típusú támogatások

6. táblázat: Magyarország 2004-2006-os közösségi agrártámogatási keretei (millió euró)

Évek Támogatási formák

2004 2005 2006 összesen

1. pillér – közvetlen kifizetések

– piaci támogatások

– összesen

–

63,6 63,6

265,0 151,9 416,9

316,0 152,0 468,0

581,0 367,5 948,5

2. pillér – vidékfejlesztési támogatások 164,2 179,4 190,8 534,4

Mindösszesen 227,8 596,3 658,8 1 482,9

Elemezve a csatlakozás elsõhárom évének számait az alábbi fontosabb megállapítások tehetõk.

a) A 10 csatlakozásra váró ország – az EMOGA garanciarészlegében rendelkezésre álló – teljes agrártámogatási EU forráskerete a 2004-2006-os idõszakra mintegy 9,8 milliárd euró, amelybõl 52 %-ot (5,1 milliárd eurót) tesznek ki a második pilléres, vidékfejlesztési (ökoszociális) forrás-keretek, és 48 %-ot (4,7 milliárd eurót) az elsõpilléres, termelési típusú (direkt és piaci) támo-gatások.

b) A 40 millió hektár csatlakozó mezõgazdasági területre biztosított mintegy 9,8 milliárd euró for-ráskeret több, mint 47 %-át Lengyelország, 15 %-át Magyarország, 11 %-át pedig Csehország szerezte meg. A fennmaradó 7 ország a teljes összes 27 %-án osztozik. Az 1 ha mezõgazdasági területre jutó közösségi források 3 éves teljes értékét mutatja be az országok csökkenõsorrendjében az 1. ábra. Magyarország ebben a rangsorban a 6. helyre került.

c) A termeléshez, mennyiségekhez, „kvótákhoz” kötött un. 1. pilléres, régi típusú közösségi agrár-támogatási keretek tekintetében Magyarország a második legnagyobb hektáronkénti értéket érte el. E támogatások elsõsorban a GOFR (gabona-, olaj-, fehérje- és rost-) növényeket termelõ, zömében a legjobb adottságú agrárterületek (3-3,5 millió ha) közepes és nagyüzemeinek versenypozícióját javítják. A Világgazdasági Kutatóintézet becslése szerint ennek következtében „az 1. pilléres agrártámogatások mintegy 90 %-át a regisztrált termelõk nem több, mint 5 %-a fogja élvezni. […] Egyértelmû, hogy a nagytermelõk lesznek olyan helyzetben, hogy a támoga-tásokhoz hozzájussanak. […] Ha a támogatások elosztásának fenti egyenlõtlensége beáll, akkor erõteljes polarizáció kezdõdik majd meg az agrártermelõk között, és nõni fog az agrárszektort elhagyók száma.” (Kiss, 2003)

1. ábra: A csatlakozó országok 2004-2006-os közösségi agrártámogatási kereteinek

1 ha mezõgazdasági területre vonatkoztatott értékei

0

50

100 150 200 250 300 350 400 450 500

550 Szlovénia

Csehország Szlovákia Lengyelország

Málta

Magyarország

Ciprus Litvánia Észtország Lettország Átlag

EU forrás (euro / ha mezõgazdasági terület / 3 év)

2. pillér

1. pillér

1. pillér: termelési típusú támogatások

2. pillér: vidékfejlesztési (ökoszociális) típusú támogatások

d) A 2. pilléres vidékfejlesztési (ökoszociális) agrártámogatási keretek tekintetében Magyarország – feltételezhetõen az 1. pilléres erõfeszítések és a 2. pilléres lehetõségek iránti meglehetõs érdektelenség következtében – a 10 ország közül az utolsó helyre került, a legkisebb hektáronkénti értéket érte el (2. ábra)!

Ez nem túl jó hír a zömében környezetileg érzékeny, sérülékeny és egyúttal jelentõs munkanélküliséggel küzdõmintegy 3 millió ha mezõgazdasági terület, e területek mintegy 900 ezer mikro, kis és középbirtoka, a vidék igen jelentékeny része, az itt élõcsaládok és a természeti környezet számára. Szlovénia, Lengyelország vagy akár Szlovákia valószínûleg határozottan törekedtek – és az ábra alapján nem is eredménytelenül – e keretek lehetõlegnagyobb kiterjesztésére.

Ha nem csak a termelõk 5-10 %-ának és a beszállító iparok szereplõinek tõkeérdekei, hanem az agrárium és a vidék egészének megmaradása, fejlõdése vezérelné az agrár- és vidékpolitikát, akkor a fejlesztést a különbözõadottságú térségek és gazdálkodói csoportok igényeinek együttes figyelme bevételével, mindkét pillér lehetõségeinek kihasználásával és a minõségi, környezetbarát mezõgazdálkodási rendszerek elterjesztésével kellene megvalósítanunk. Ehhez úgy tûnik valóban jó lehetõségeket kínálna a többfunkciós európai agrármodell, és ennek két pilléres finanszírozási rendszere valamennyi birtokkategória számára, csak meg kellene ismernünk, és élnünk kellene lehetõségeivel.

2. ábra: A csatlakozó országok 2004-2006-os 2. pilléres közösségi agrártámogatási kereteinek

1 ha mezõgazdasági területre vonatkoztatott értékei

0

25 50 75

100 125 150 175 200 225 250 275 300

325 Magyarország

Észtország Csehország Lettország Litvánia Ciprus

Lengyelország Szlovákia Málta Szlovénia Átlag

EU forrás (euro / ha mezõgazdasági terület / 3 év)

A Koppenhágában elért eredmények azonban más törekvéseket tükröznek. Az eredmények ismere-tében meg kell állapítanunk, hogy igaza van a külügyminiszternek, amikor azt nyilatkozza: „A csat-lakozó országok eltérõtárgyalási stratégiát követtek.” Valóban, és az eredmények körvonalazzák is e stratégia törekvéseit. Ezek az eredmények és országonkénti eltéréseik nem véletlenül születtek, azok eltérõértékrendeket és szándékokat tükröznek. E törekvések mibenlétérõl sok mindent elárulhat egy európai ügyekkel foglalkozó, a magyar tárgyalódelegációhoz közel álló tanácsadó, konzultációs cég stratégiai tanulmánya, amely egyebek mellett a következõket javasolta:

„A csatlakozásig tartó idõszakban a magyar agrárpolitika a »felsõharmad« gazdálkodóira koncentrál-jon, és minden rendelkezésre álló eszközzel erõsítse meg (ár)versenyképességi helyzetüket. A fõfeladat az árutermelõüzemek jövedelemtermelõképességének erõteljes növelése. Külön stratégiát kell kidolgozni az átmeneti csoportba tartozók egy részének megerõsítésére és valódi business farmmá történõ »feljavítására«. A CAP körébõl kikerülõ, önellátó »üzemek« jövõképét ki kell dolgozni, és részben ag-rárpolitikai, de nagyobbrészt más, vidék és szociális politikai eszközökkel kell biztosítani fennmaradásu-kat. […] Ezzel kapcsolatban agrárpolitikusaink rendkívül fontos feladata tisztázni az Unió szakértõivel, hogy e legkisebb méretkategóriába tartozó háztartások túlnyomó többsége nem fog agrártámogatási alannyá válni a csatlakozás után. Ez máris sok félreértés okozója Brüsszelben.”

Ez világos beszéd! A birtokok kétharmadával egyszerûen nem kell foglalkozni, hanem arra kell törekedni, hogy a fölsõegyharmad, a legnagyobb birtokok jussanak hozzá a teljes európai agrártá-mogatási kerethez. Sõt rá kell döbbentenünk Európát, hogy ostobaságot mûvel, amikor a kisebb birtokokat támogatja, és ennek jegyében modulációról, degresszióról, a nagybirtoktámogatás csök-kentésérõl beszél! A Koppenhágában elért elsõés második pilléres forráskeretek aránya e stratégiai elképzelés megvalósítását tükrözi.

5.A magyar vidékfejlesztési elképzelések, tervek, programok európai megítélése

Az elmondottak és azok jelentõsége ismeretében megdöbbentõlehet, hogy Magyarországon ezekrõl a fejleményekrõl és lehetõségekrõl szinte hallani sem lehet! Ez – különösen a legutóbbi (2003. június 26-ai) luxemburgi EU döntések valamint a magyar vidékfejlesztési elképzelések (AVOP, NVT, SAPARD 9 ) július 4-ei brüsszeli bizottsági véleményezése ismeretében – finoman szólva is gyanak-

9 AVOP: Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program

NVT: Nemzeti Vidékfejlesztési Terv

SAPARD: Vidékfejlesztési Elõcsatlakozási Alap

vásra ad okot! Miközben ugyanis a második pillérrõl a közbeszédben szó sem esik, azonközben – bármilyen meglepõis – készülnek azok a tervek, amelyeket e pillér támogatott intézkedéseire vo-natkozóan Magyarországnak az EU-hoz be kell nyújtania. Az érintettek valószínûleg nem is sejtik, hogy e tervek közül az egyik (AVOP) már a 24/d változatánál, a másik (NVT) pedig a 9/1. változatánál tart, sõt, ha nem tudták volna, megtörtént azok „társadalmi vitája” is. Az elkészült és brüsszeli egyeztetési fázisban lévõNVT-t és AVOP-ot azonban elsõsorban az minõsíti, hogy az október végi utolsó országértékelés azokat egyértelmûen elutasította. Az persze, hogy 24/d. illetve 9. változatuk is erre a sorsra jutott, az egyáltalán nem véletlen. Magyarország úgy tûnik, nehezen tanul. Vagy pontosabban nem is annyira az ország – miután az érintettek alig tudnak minderrõl valamit – hanem annak vezetõagrár szakmai, szakmapolitikai „elitje”. Pedig hát a vidékfejlesztéssel kapcsolatban benyújtott magyar tervekre július 4-én, Brüsszelben adott bizottsági vélemény keménysége és a régi típusú agráripari modernizációs elképzelésekkel kapcsolatos egyértelmûen elutasító hangvétele és tartalma kijózanító lehetett volna. Az errõl készült emlékeztetõaz AVOP-pal kapcsolatban pl. egyenesen így fogalmazott: „A Bizottság képviselõi súlyos kritikával illették az EU-nak 2003. májusában benyújtott – a Kormány által is jóváhagyott – AVOP-ot. Véleményük szerint a program összeállításakor Magyarország nem vette figyelembe a vonatkozó közösségi jogszabályban rögzített elveket. A terv szinte teljesen a mezõgazdasági termelés fejlesztésére, általános feltételeinek javítására, ezen belül is a termelési célt szolgáló beruházások támogatására koncentrál. A közösségi elvárásokkal ellentétben nem foglalkozik a vidéki térségek általános – a mezõgazdasági termelésen is túlmutató – fejlesz-tésével.

A vidékfejlesztésnek, a CAP 2. pillérének célja a vidéki térségek revitalizálása. […] Elfogadhatatlan, hogy e szempontot Magyarország nem veszi figyelembe! […] Az aránytalan-ság oly mértékû, hogy a Bizottság ebben a formájában nem tudja támogatni a tervet. […] A Bizottság számára elfogadhatatlan az a megközelítés is, hogy bizonyos intézkedéseket kizárólag hazai forrásokból kíván fedezni. Ez felveti annak a gyanúját, hogy a jogosultság elbírálását és a lebonyolítást nem a közösségi kritériumrendszer alapján kívánják végezni 10 . Abból kell kiindul-ni, hogy minden vidékfejlesztési intézkedés finanszírozásának forrása az EMOGA. Amennyiben a társfinanszírozott közösségi hányad nem elegendõ, a közösségi rendelkezéseknek megfelelõen van lehetõsége Magyarországnak a nemzeti hányad szükséges mértékûnövelésére.” Az összeál-lítás végén az összegzõértékelés megállapítja: „A találkozó kapcsán egyértelmûvé vált, hogy mind az AVOP-ot, mind az NVT-t módosítani kell annak érdekében, hogy az elfogadásra kerül-hessen.”

(A dokumentum további részletei olvashatók a https://www.nakp.hu/publi.htm internetcímen.)

Az október végi országértékelés vidékfejlesztésre vonatkozó piros lapja ennek a júliusi értékelésnek – egyáltalán nem meglepõ– egyenes következménye. Ennek ellenére még mindig nincs információja minderrõl az egészrõl az ország és a vidék társadalmának! Ez önmagában is okot ad a háttérben meghúzódó ordas szándékok feltételezésére.

6.A káosz és/vagy a „zavarosban való halászás” jelei

A parlament elnök asszonya bizonyára nagyon jól látja a helyzetet, amikor megállapítja, hogy pártjában „az MSZP-ben egyszerre három párt van jelen: egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmányszerzõpárt”. Egyetértve vele és szíves engedelmével megjegyezve, hogy ez a diagnózis sajnos nemcsak a szocialistákra jellemzõ, egyúttal egy érzésünkkel kiegészítenénk gondolatait. Úgy tûnik számunkra, hogy az agrár- és vidékfejlesztési ügyekben ez utóbbi döntõ többséggel rendelkezik, és kirajzolódik egy olyan stratégia, amely e „zsákmányszerzés” keretfeltételeit igyekszik minden erõvel kialakítani, javítani, a „lezsugázók” játékterét növelni. De az eddigi rövid utalásokon túl mire alapozzuk ezeket a súlyos következtetéseket? Nézzünk néhány személyes tapasztalást, riasztó jelet.

10 Lehet, hogy a lényegre tapintottak? Lehet, hogy bújtatottan még ezeket a forrásokat is másoknak és más célokra akarja a hazai agrárpolitika juttatni, mint amit a vidékfejlesztés megkívánna?

Nekünk egyre inkább úgy tûnik, hogy az agrárium és a vidék szereplõi, az agrár- és vidékpolitika által létükben mélyen érintettek szándékos elkeserítése és bizonytalanságban tartása zajlik, miközben a háttéralkudozások az agráripari lobbi érdekei mentén tovább folytatódnak. Ennek az elkeserítésnek és bizonytalanságban tartásnak része a tényleges európai lehetõségek és folyamatok szándékos elhallgatása.

De mi lehet ennek a célja? Számos válasz elképzelhetõerre a kérdésre, pl. egy olyan válasz is, amely szerint egyszerûen tájékozatlanságról, ostobaságról, az érintett döntéshozók, szereplõk al-kalmatlanságáról van szó. Mi most mégis ezek közül a lehetséges válaszok közül egy másik elképzelhetõ forgatókönyvet szeretnénk Önökkel ismertetni, melynek meglétére számos jel utal. Ez pedig a föld és az ehhez kötõdõvárható európai források megszerzésének forgatókönyve. Ennek elvi menete a következõ lehet:

1. Az érintettek, vagyis a gazdálkodók, földtulajdonosok nem juthatnak információhoz a vázolt európai átalakulási folyamatról, és forrásszerzési lehetõségekrõl! Ezek „kiszivárgását” minden eszközzel meg kell akadályozni! Néhány erre utaló személyes tapasztalás:

• A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programról (NAKP-ról) és annak bevezetésérõl szóló 1999-es kormányhatározat háttéranyagaként több ezer példányban elkészült részletes, több, mint 150 oldalas tanulmánykötetet a tárca a legutóbbi idõkig „szamizdat”-ként kezelte, az „hûvös halmokban” állt a minisztériumban, elzárva a közvéleménytõl, az érintettektõl, de még a megyei FVM hivataloktól is.

• Az NAKP-t, annak támogatott gazdálkodási rendszereit, valamint európai hátterét részletesen bemutató, 1999-2000 telén elkészült, 6×30 perces, azonnal vetíthetõ– egyebek mellett Dr. Franz Fischler agrár- és vidékfejlesztési EU fõbiztossal készített hosszabb interjú részleteit is tartalmazó – televíziós sorozatot évek óta visszatartja az FVM, és nem adja át vetítésre egyik televíziós csatornának sem.

• Az FVM hivatalos EU-s kiadványaiban vagy nem is, vagy csak ködös és összegek nélküli, a támogatás várható mértékét nem közlõmódon szerepelnek a vidékfejlesztési intézkedések. Ez persze nem véletlen, hiszen az FVM vidékfejlesztési programokkal foglalkozó vezetõi értekezlete egyenesen úgy fogalmazott, hogy: „A társadalmi vitára szánt tervezetek támogatási összegeket, pénzügyi táblázatokat ne tartalmazzanak!”

• Az egyik vezetõagrárgazdasági folyóiratba másfél évvel ezelõtt e tárgykörben írt cikkünk lektora annak közlését azzal utasította el, hogy: „A CAP második pillére nem is létezik!”.

• Az európai agrárátalakulással foglalkozó, az FVM szoros felügyelete alá tartozó egyik szaklapba egy évvel ezelõtt e tárgykörben írt elemzésünk kéziratára – az 50 évvel ezelõtti gyakorlatnak megfelelõen, és a két komoly szakmai lektor egyértelmûtámogató véleménye ellenére – a „cenzor” egyszerûen széljegyzetként ennyit írt:„A cikk nem közölhetõ!”.

• A vidék érdekeit nyíltan felvállaló, a sanda szándékokat minden eszközzel leleplezni igyekvõ , az érintetteket tájékoztató és túlélésüket segítõegyetemi intézet 11 , a „piacrontó”, a „le-zsugázás” körülményeit nehezítõközösség karalapítási kérelmének elutasíttatása, kari jogállásának megszüntettetése, a hagyományos agrárkarba helyeztetése, anyagi forrásainak megcsapolása, modellterületének 12 elvétele, fokozatos erodálása, ellehetetlenítése, végsõsoron elhallgattatása.

2. A teljes információ- és hírzárlat közepette egyre nagyobb bizonytalanságba és elkeseredésbe kerülõagrártársadalom elõtt nagy fórumokon megnyilvánuló politikusok – többek között a Parlament Mezõgazdasági Bizottságának elnöke – több ízben olyan kijelentést tesznek, hogy „Az Európai Unióban 500 ha-os birtokméret alatt nincs is élet, a kisebbeknek nincs semmilyük!13 ”

11 Szent István Egyetem, Gödöllõ, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet

12 Babatvölgyi Ökológiai Modellközpont

Pedig hát láttuk, az európai birtokstruktúrát és az agrár- és vidékpolitika ezzel kapcsolatos törekvéseit! De ettõl a megszólalók nem hagyják magukat zavartatni, egy ízben például azzal toldva meg ezt a blöfföt, hogy „Olaszországban ennyi az átlagos birtokméret” (mármint hogy 500 ha!!), amely kijelentés egyenesen a nyílt színi hazudozás kategóriájába tartozik.

3. Jön ezután az államtitkár, és a televízióban megosztva velünk az agráriumra vonatkozó jövõ-képét, kijelenti: „Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a mezõgazdaságban csak 80-100 ezer ember fog munkát találni. A többieket kezelje a szociálpolitika!”. (Emlékszünk, ez az a nagy latifundiumokra és bérmunkára alapuló agrármodell, amelyet korábban már említettünk, és amely a bérmunkára kiválasztott „szerencsés zsellérek” mellett többszázezres munkanélküliséggel és elvándorlással fenyeget!)

4. Az információhiánytól szenvedõés a látszólag különbözõirányokból egybehangzóan érkezõ politikusi kijelentésektõl elbizonytalanodó, elkeseredõközegben megjelenik az ajánlat! „Adja oda a földjét! Hiszen látja, úgy sincs esélye! Mi segítünk magán! Jó pénzt adunk érte, vagy ha azt akarja, pl. életjáradékot fizetünk!” A piacról ugye ismerõs ez az eljárás! Ha olcsón akarom megvenni a portékát, akkor fel kell bérelni néhány álvevõt, akiknek az a dolga, hogy egymás után, látszólag egymástól függetlenül, mintegy odatévedve ócsárolják az árut, azt az érzetet keltve az eladóban, hogy egyáltalán nem, de legalábbis annyiért, amennyire tartotta, biztosan nem tudja eladni azt.

5. Ha a „méz a madzagon elég vastag”, akkor a dolog sikerrel járhat, és ha a vevõmaga „a zsák-mányszerzõ birtokos”, akkor a törekvés máris elérte célját. Ha az ajánlatot közvetítõállami szervezet – pl. a Nemzeti Földalap (NFA) – tette, akkor következik még egy, a folyamatot célba jutató lépés. Ezt elõkészítendõhangzik el – az állami vagyon privatizálása kapcsán oly gyakran hallott kijelentés, hogy: „Az állam rossz tulajdonos. A vagyont jobban, hatékonyabban tudja mûködtetni a magángazdaság. Annak kell adni tehát a földet, aki már ma is hatékonyan gazdálkodik, és a piaci versenyhez szükséges tõkeerõvel, technológiával és tudással rendelkezik.” És itt következik a földek privatizálása, a „zsákmányszerzõk”-höz juttatása 14 .

Az az érzésem, hogy ezt a piacot rontja minden olyan információ, ami reményt ad a gazdáknak, a földek tulajdonosainak. Amíg ez a folyamat le nem zajlik, addig – az egyik illetékes államigazgatási szereplõszavaival élve – „Nincs itt a beszéd ideje! Nem kell türelmetlenkedni! Most még a múlt utolsó éve következik!”

Félreértés ne essék, a kritika nem a nagybirtoknak szól! Láttuk, hogy mindig is voltak Magyarországon magántulajdonú vagy kincstári nagybirtokok. A telhetetlen zsákmányszerzést, a szolidaritás teljes hiányát bíráljuk! Lassan és tagoltan mondjuk: Nagy baj lesz abból, ha az agrárium és a vidék szereplõinek egy szûk érdekcsoportja a többiek rovására, a többiek „testén keresztül” akar Európában elõre jutni!!

A tényleges helyzet és finanszírozási lehetõségek bemutatásával és hazai feltételei megteremtésével kapcsolatos felelõsséget az állam, a szaktárca és tágabb értelemben a szakmai és politikai agrárelit másra át nem háríthatja. Csak remélni lehet a mohó zsákmányszerzõcsoportok megfékezését, a kijózanodást, és a vidékfejlesztési intézkedések ennek megfelelõhangsúlyú kezelését, a szükséges intézkedések felgyorsítását. Ellenkezõesetben ennek az elitnek kell vállalnia a vidék érdekeivel ellentétes tettei teljes történelmi és politikai felelõsségét!

13 Láttuk, hogy Magyarországon a negyedik táblázat szerint ma mintegy kétezer ilyen méretûbirtok van, ami a 30 évvel ezelõtti állapotok iránti nosztalgiát jelzi! Persze kapitalista környezetbe helyezve, ahol a megszólaló maga lesz természetesen a tulajdonos.

14 A vidékfejlesztéssel foglalkozó vezetõi értekezlet illetékes résztvevõje hozzászólásában ezt „szemérmesen” így fogalmazza meg: „Az NFA földet életjáradékért programjával részben a tulajdonviszonyokat lehet rendezni (a piacról kivonja a sok kicsi földtulajdont), másrészt hozzájárul a birtokstruktúra átalakításához, a versenyképes méretek kialakításához.”

7.A szerzõk és elérhetõségeik

Dr. Ángyán József, egyetemi tanár, intézetigazgató,

E-mail: angyanj@svr-sun.ktg.gau.hu

Dr. Ónodi Gábor, egyetemi docens, intézetigazgató-helyettes,

E-mail: onodi@kgi.gau.hu

Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet,

2103 Gödöllõ, Páter K. u. 1.,

Tel./Fax: 06-28-415-383,

Internet: http://www.ktg.gau.hu/uj/kutatas.html,

http://www.nakp.hu

Agrárblöffök, elhallgatások és „lezsugázások”

(Még mindig és újra: Mi történik itt a vidékkel?)

I.

Ángyán József *

„Seregesen senkik jönnek,

Megrabolnak, elköszönnek

Gúnnyal, szabadon, …”

(Ady Endre)

A Magyar Nemzet egy évvel ezelõtt, a koppenhágai agrárcsatlakozási megállapodás aláírása elõtt, majd néhány nappal azt követõen közölte a magyar tárgyalási stratégia kritikájával kapcsolatos írásaimat. Az ezeket követõmélységes csönd már önmagában árulkodó lehet, ám az azóta mind nagyobb számban érkezõjelek egyre komolyabb gyanakvásra adnak okot. Mi zajlik hát itt körü-löttünk? Mi történik itt a vidékkel úgy, hogy arról mit sem tudnak az érintettek?

A megszólalás apropója

Az újabb megszólalás apropóját az október végi országértékelés adja. Az ebben megfogalmazott súlyos figyelmeztetések ugyanis megítélésem szerint egyenes következményei az agrárcsatlakozás körüli hazudozásoknak, elhallgatásoknak és „lezsugázásoknak”. Ezek – az ostobaságon és a tájéko-zatlanságon túl – jelzik a zsákmányszerzõszándékokat és azt az erõfeszítést, amely a nagyüzemi agráripari lobbi irányába, tõkeérdekei mentén próbálja eltéríteni a vidéknek szánt európai forrásokat. A kirajzolódó szándékok és a kolhozokból épp hogy szabaduló, éledezõvidék ismét egyre elkeserítõbb helyzete közti növekvõkülönbség kényszeríti ki az – immár hangosabb – „tiborci” megszólalást.

De menjünk sorjában!

Az országértékelés négy területen súlyos hiányosságokat állapított meg Magyarország felkészülésében. Az elõzmények és a mai szakmapolitikai „elit” irányító többségének ismeretében azt kell mondanom nem véletlen, hogy mind a négy terület az agráriumot és a vidéket érinti. Ezek közül kettõ (az európai források befogadását lehetõvé tévõkifizetõügynökség valamint az Integrált Igazgatási és Ellenõrzési Rendszer (IIER) kiépítésének hiánya) intézményrendszerbéli, ám a másik kettõ (az élelmiszeripari üzemekre vonatkozó közegészségügyi követelményeknek való meg nem felelés, de még inkább a vidékfejlesztési intézkedések kidolgozásának, akkreditálásának és végrehajtása elõkészítésének súlyos hiányosságai) tartalmi problémákra utal. Igaza van persze a külügyminiszternek, amikor magyarázva a bizonyítványt megállapítja, hogy az elmarasztalások „jogkorlátozó intézkedéseket nem vonnak maguk után, csatlakozásunkat nem veszélyeztetik”, „csupán” – tegyük hozzá mi magunk – elzárják az európai forrásokat a teljesen kivéreztetett vidék, a földön és a földbõl élõk túlnyomó többsége elõl. Sokáig magam is azt gondoltam, hogy a vidékfejlesztési elõkészületek kudarca tudatlanságra vezethetõ vissza, a sokasodó gyanús jelek azonban egyre valószínûbbé teszik, hogy itt nem csupán tájé-kozatlanságról, ostobaságról és a szereplõk alkalmatlanságáról lehet szó. A gyanakvás megértéséhez persze látnunk kell az európai agrár- és vidékpolitika átalakulásának folyamatát, majd azokat a hazai fejleményeket és jeleket, amelyek az európai fejlõdéssel és a magyar vidék túlnyomó többségének érdekeivel egyaránt ellentétes törekvésekre utalnak.

* A szerzõ: agrármérnök, a Szent István Egyetem habilitált egyetemi tanára, a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet igazgatója

Az európai agrárpolitika és -támogatási rendszer zsákutcája

Az európai agrárpolitika eszközei folyamatosan bõvülve, egymásra épülve alakultak ki, és vezettek el annak 1992-ben indult reformfolyamatához. Az elsõ eszköz kialakulása ahhoz az idõszakhoz kötõdik, amikor Európát a háborút követõen az élelmiszerhiány és erõs keresleti élelmiszerpiac jellemezte. Ebben a helyzetben a leggyorsabban eredményt ígérõeszköznek a megtermelt mennyiséghez kötött, minden tonna termény után közpénzekbõl adott támogatás tûnt. Ezt az ún. közvetlen (direkt) kifizetést – a piacok gyors telítõdése hatására – késõbb csak bizonyos termésszintig (referenciahozamig), majd csak bizonyos referencia-területre és összmennyiségig (kvótáig) fizette a Közösség. (Ez az a bizonyos kvótás, mennyiséghez kötött közvetlen kifizetés, amely ma alapvetõen a GOFR (gabona, olaj, fehérje és rost) növényeket termelõ gazdaságokat, Magyarország esetén 4,73 t/ha referenciahozammal és 3,7 millió ha referenciaterületen támogatja 63 euro/t normatív összeggel. 2004-ben a magyar gazdák ennek az összegnek az 55 %-át kaphatják meg, melybõl 25 %-ot biztosítanak a közösségi források, 30 %-ot pedig nemzeti forrásból finanszírozhatunk.)

Ez az eszköz olyan hatékonyan növelte a kibocsátott termékek mennyiségét, hogy rövid idõ alatt feleslegek halmozódtak fel az élelmiszerek piacán. Ezek levezetésére „találta ki” az európai agrár-politika az ún. intervenciós felvásárlás eszközét, amellyel lehetõséget teremtett arra, hogy a gazdák feleslegeiket elõre garantált áron értékesíthessék a Közösségnek. Miután a mennyiségi termelést ösztönzõdirekt támogatások mindmáig tovább éltek, ezért az ennek révén keletkezett piaci problémák levezetésére szolgáló intervenciós felvásárlás is mind a mai napig életben van. (A 2004-re meghirdetett garantált intervenciós felvásárlási ár pl. a gabonaféléknél – euróárfolyamtól függõen – mintegy 25-27 000 Ft/t.)

Ez a közösségi forrásokból, közpénzekbõl biztosított felvásárlás azonban az alapproblémát, a piaci termékfelesleg jelenlétét nem oldja meg. Ezzel csak a közraktárak telnek meg a Közösség tulajdonába került áruval, ami egyedül a nagy raktárkapacitásokkal rendelkezõknek kedvez, hiszen tárolási kapacitásaikat jó áron és 100 %-osan értékesíteni tudják. Ki kellett tehát találni egy harmadik eszközt. Ez lett az – ugyancsak közpénzekbõl nyújtott – exporttámogatás, amely révén a kereskedõ a külsõ piacokon akár az elõállítás önköltsége alatti dömpingáron képes kínálni a kivitt terméket.

A „köz” gazdasága szempontjából abszurd kör ezzel bezárul. Adóból származó közpénzekbõl termékfelesleget állíttatunk elõa gazdákkal, majd azt fölvásároljuk tõlük, és végül ugyancsak közpénzekbõl a kereskedõknek nyújtott exporttámogatásokkal igyekszünk megszabadítani saját belsõ piacainkat ezektõl a feleslegektõl úgy, hogy ezzel a külsõ piacokon értékesítõ helyi szereplõket, zömében a fejlõdõ országok gazdaságát is súlyosan veszélyeztetjük. Ez a rendszer mindezen gazdasági, piaci és pénzügyi abszurditáson, a közpénzek felhasználásának irracionalitásán túl a támogatások odaítélésénél kizárólag a megtermelt mennyiséget veszi figyelembe. Teljesen érzéketlen arra, hogy hogyan, milyen módon állították elõ a terményeket, ami a vidéki természeti és társadalmi környezet súlyos eróziójához is vezet. Ezek orvoslása további közösségi forrásokat, erõfeszítéseket igényel, terheit az egész társadalomnak kell viselnie.

Az európai agrárpolitika reformtörekvései

E támogatási rendszerrel Európa fokozatosan olyan zsákutcába került, amelyben továbbhaladni egyszerûen nem érdemes, de nem is lehet. Ma közös költségvetésének közel felét, több mint 40 mil-liárd eurót költ el évente a közpénzekbõl úgy, hogy annak gazdasági, piaci, valamint környezeti és a vidék társadalmára gyakorolt közösségi hatásai katasztrofálisak. E felismerések jegyében fogalmazódik meg az európai közvélemény, majd az agrár- és vidékpolitika mértékadó szereplõi részérõl, hogy a mezõgazdaság csak akkor tarthat igényt közösségi forrásokra, ha a termelési feladatok mellett környezeti és társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára vállal. Ez utóbbiak olyan – termeléssel egyenrangú, az egész társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, „nem importálható közjavak”, amelyek helyben keletkeznek, és amelyekért – de csakis ezekért – a mezõgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg.

Ez vezet el a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, és a közös agrár- és vidék-politika 1992-es reformjához. Ez egyebek mellett azt eredményezi, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségekhez) kötõdõ támogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek az agrár-környezeti és vidékfejlesztési kifizetésekre. A reform gyorsításáról hozott legutóbbi, 2003. június 26-ai luxemburgi döntés is része tehát annak az erõsödõ folyamatnak, amely a gazdálkodóknak kifizetett támogatást nem a megtermelt termékmennyiségtõl, hanem inkább a gazdálkodás rendszerétõl, annak minõségi, biztonsági, környezeti valamint társadalmi teljesítményétõl teszi függõvé. Ennek érvényesítését szolgálja – a jó mezõgazdasági gyakorlat, mint támogatási alapkritérium megkövetelésén, a Közös Agrárpolitika általános „zöldülésén” túl – a „moduláció” és a „degresszió” is.

A „moduláció” a mennyiséghez kötött, 1. pilléres támogatások gyorsuló ütemû átcsoportosítását jelenti a 2., vidékfejlesztési pillér támogatásaira. Ez utóbbiak aránya az EU agrárköltségvetésében ma még csak 10,5 %, e gyorsítás révén azonban 2013-ra meghaladhatja az 50 %-ot. A csatlakozásra váró „tizek”-kel kötött koppenhágai megállapodásban a második pilléren számukra rendelkezésre álló pénzügyi keretek aránya már 2004-2006 között 52 %! A „degresszió” révén a termésmennyiséghez kötött direkt támogatások fenti csökkentése az 5 000 euró/ év támogatási összeg (átlagosan 20 ha-os birtokméret) fölött jelenik meg, vagyis a nagyobb üzemeket érinti. Az így elvont forrásokat a 2. (vidékfejlesztési) pillér mentén használhatja csak fel a tagállam gazdái üzemmérettõl függõ degresszív támogatására, elõnyben részesítve tehát a kisebb üzemeket.

Ezen intézkedés céljának és értelmének megértéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy az EU-ban az átlagos birtoknagyság 19 ha! Az 50 ha-t meghaladó birtokok aránya mindössze 8,6 % (de pl. Por-tugáliában csupán 2,4 %, Franciaországban viszont közel 30 %). Ez is azt valószínûsíti, hogy a kisebb méretkategóriába tartozó birtokok meghatározó aránya miatt a vidékfejlesztési támogatások tartós és növekvõ súlyú elemei lesznek a Közös Agrárpolitikának.

Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer

Az EU-ban az agrártámogatásoknak ma tehát két, eltérõ jellegû csoportja létezik: a régi típusú, mennyiségekhez (kvótákhoz) kötött, un. 1. pilléres támogatások, illetve az új típusú, gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött vidékfejlesztési (ökoszociális) vagy 2. pilléres kifizetések. Az erõsödõ új elemek a gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött, ún. vidékfejlesztési támogatások nemcsak a GOFR-növények, hanem különbözõágazatok és eltérõadottságú területek támogatására is felhasználhatók. Ilyen – 80 %-os mértékben EU társfinanszírozott – kifizetési jogcímek pl.: az agrár-környezetgazdálkodási rendszerek és a kedvezõtlen adottságú térségek támogatása, speciális intézkedések félig önellátó gazdaságok („a kicsik”) számára, agrárterületek erdõsítése, termelõi csoportok létrehozása, állatvédelmi és növényegészségügyi EU elõírások átvételének támogatása, stb.. További lehetõségeket kínálnak azok a – 15-40 %-os EU társfinanszírozás mellett – rendelkezésre álló források, amelyekbõl fedezhetõk pl.: mezõgazdasági beruházások, feldolgozás, kereskedelem támogatása, fiatal gazdák támogatása, oktatás, a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlõdésének elõsegítése, stb.. Ezek közül a gazdák számára a legjelentõsebb jövedelemforrást az alábbi négy kifizetési forma jelenti.

• Az agrár-környezetgazdálkodási programokban meghirdetett gazdálkodási rendszerekhez (ökológiai/bio/gazdálkodás, gyepre alapozott legeltetéses állattartás, érzékeny természeti területek gazdálkodási rendszerei, vizes élõhelyek, tó, nádas, ártér külterjes mezõgazdasági hasznosítása, tájgazdálkodás, integrált növénytermesztés, stb.) kötõdõ földalapú, normatív támogatások már ma, 2003-ban is pályázhatók. Jelenlegi támogatási összegeik (10-50 eFt/ha/év) a csatlakozást követõen jelentõsen (25-150 eFt/ha/év-re) növekednek.

Ezekhez a gazdálkodási rendszerekhez kötõdnek majd távlatilag is a legnagyobb hektáronkénti kifizetések. Értékük felsõhatára ma az EU-ban célprogramtól függõen 450-900 eu-ró/ha/év, azaz mintegy 110-220 eFt/ha/év.

• Az ún. kedvezõtlen adottságú térségek normatív, földalapú támogatása a gyenge termõhelyi adottságú, a hegy és dombvidéki lejtõs illetve a környezet- és/vagy természetvédelmi korlátozások alá esõ területek valamint a demográfiai és/vagy foglalkoztatási szempontból hátrányos helyzetûtérségek gazdálkodóinak jövedelemkiegészítését szolgálja. E kifizetések felsõhatára ma az EU-ban 200 euró/ha/év, azaz mintegy 50 eFt/ha/év.

• Az ún. félig-önellátó gazdaságok egyszerûsített, normatív támogatásának összege 2004-ben 1000 euró/gazdaság lesz. Ez a 10 hektár alatti területûgazdaságok célzott támogatási formája lehet, hiszen birtoknagyságtól függetlenül és egyszerûeljárással juthatnak ennek révén mintegy 270 eFt/gazdaság/év kifizetéshez.

• Végül a termelõi csoportok létrehozásához nyújtott vidékfejlesztési típusú támogatás a csoport termelési értékétõl függõen 50-100 ezer euró/csoport/év, és a megalakulását követõ 5 évben folyósítható. Ez az eszköz egyúttal jelzi az európai agrárpolitika azon stratégiai elképzelését, hogy kis mozaikokból – családi gazdaságokból – építkezve, de azok piaci versenyképességét társulásukkal megteremtve kívánja az egyéni gazdálkodás és tulajdonosi szemlélet, valamint a méretökonómia elõnyeit egyesíteni. (Ez az elképzelés gyökeresen eltér attól a nagy latifundiumokra, nagybirtokokra és bérmunkára épülõ agrárstratégiától, mely saját „agrárelitünk” fejébe makacsul befészkelte magát, feltételezve persze, hogy õk lehetnek a néhány ezer megabirtok tulajdonosai. Így a vidékfejlesztés témakörével foglalkozó FVM vezetõi értekezleten valószínûleg nem véletlenül hangzik el: „A termelõi csoportok létrehozása minimális szinten van, így is kell kezelni!”)

A felsorolt támogatási formák többsége a készülõNemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) valamint az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) hazai és brüsszeli jóváhagyásától függõen 2004-tõl, EU csatlakozásunktól lesz elérhetõ, ha Magyarország ennek intézményi, ellenõrzési, nyilvántartási és egyéb feltételeit kialakítja. Ezek várhatóan az EU-ban is növekvõ, tartós támogatási formává válnak, és ezek lesznek a legelõnyösebbek, különösen azok számára, akik nem GOFR növényeket termelnek, gazdaságuk mérete 300 ha alatti és ráadásul nem is a legjobb termõképességû agrárterületeken gazdálkodnak. Ám, ha mindez igaz, márpedig az, akkor kik és milyen szándékok mozgatják az eseményeket, mi történik itt körülöttünk az agráriummal és a vidékkel. Mit mutat ebbõl a szempontból a koppenhágai megállapodás, és mire utalnak az azóta is sokasodó vészt jósló jelzések? (Folytatjuk)

Agrárblöffök, elhallgatások és „lezsugázások”

(Még mindig és újra: Mi történik itt a vidékkel?)

II.

Ángyán József *

A cikk elsõrészében bemutattam, hogy milyen problémákat okozott Európában a mennyiséghez kötött agrártámogatási rendszer, hogyan vált ez a közpénzek elköltése szempontjából abszurd és a köz számára katasztrofális hatású rendszer finanszírozhatatlanná, hogyan próbál ettõl az EU megszabadulni átcsoportosítva forrásait a vidékhez, a többfunkciós gazdálkodási rendszerekhez kötõdõ támogatásokra. Láttuk, hogy e kifizetések valamennyi ágazatban, eltérõadottságú területeken és a kisebb birtokkategóriákban is komoly lehetõségeket kínálnak a minõségi agrárstruktúra-váltásra. Ezekre a lehetõségekre „ugrania kellene” egy tõkeszegény, kivéreztetett vidékkel rendelkezõországnak. Lássuk hát a magyar reakciókat, kezdve a koppenhágai megállapodás agrárfejezetével, folytatva az azóta eltelt idõszak fejleményeivel és az azokból levonható következtetésekkel.

A koppenhágai megállapodás agrárfejezete és a mögöttes szándékok

A koppenhágai megállapodás agrárfinanszírozási fejezete alapján az alábbi, témánk szempontjából fontos megállapítások tehetõk.

• Az 1 ha mezõgazdasági területre jutó közösségi források 3 éves teljes értékét mutatja be az ábra. Magyarország ebben a rangsorban a 6. helyre került.

A csatlakozó országok 2004-2006-os közösségi agrártámogatási kereteinek 1 ha mezõgazdasági területre vonatkoztatott értékei

0

50

100 150 200 250 300 350 400 450 500

550 Szlovénia

Csehország Szlovákia Lengyelország

Málta

Magyarország

Ciprus Litvánia Észtország Lettország Átlag

EU forrás (euro / ha mezõgazdasági terület / 3 év)

2. pillér

1. pillér

1. pillér: termelési típusú támogatások

2. pillér: vidékfejlesztési (ökoszociális) típusú támogatások

A termeléshez, mennyiségekhez, „kvótákhoz” kötött un. 1. pilléres, régi típusú közösségi agrártámogatási keretek tekintetében Magyarország a második legnagyobb hektáronkénti értéket érte el, amely a legjobb adottságú 3-3,5 millió ha terület, zömében gabonatermelõ nagyüzemeinek versenypozícióit hivatott javítani. A Világgazdasági Kutatóintézet szerint e források „[…] mintegy 90 %-át a regisztrált termelõk nem több mint 5 %-a fogja élvezni. […] A nagytermelõk lesznek olyan helyzetben, hogy a támogatásokhoz hozzájussanak. […]

* A szerzõ: agrármérnök, a Szent István Egyetem habilitált egyetemi tanára, a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet igazgatója

Ha a támogatások elosztásának fenti egyenlõtlensége beáll, akkor erõteljes polarizáció kezdõdik majd meg az agrártermelõk között, és nõni fog az agrárszektort elhagyók száma.”

• A 2. pilléres vidékfejlesztési (ökoszociális) agrártámogatási keretek tekintetében Magyarország a 10 ország közül az utolsó helyre került, szinte esélyt sem adva a kevésbé jó adottságú és egyúttal jelentõs munkanélküliséggel küzdõmintegy 3 millió ha mezõgazdasági terület 900 ezer mikro, kis és középbirtoka, a vidék igen jelentékeny része, az itt élõcsaládok és a természeti környezet számára. Ha nem csak a termelõk 5-10 %-ának és a beszállító iparok szereplõinek tõkeérdekei, hanem az agrárium és a vidék egészének megmaradása, fejlõdése vezérelné az agrár- és vidékpolitikát, akkor a fejlesztést a különbözõ adottságú térségek és gazdálkodói csoportok igényeinek együttes figyelmebevételével, mindkét pillér lehetõségeinek kihasználásával kellene megvalósítanunk. Ehhez jó lehetõségeket kínálna a többfunkciós európai agrármodell, és ennek két pilléres finanszírozási rendszere valamennyi birtokkategória számára.

A Koppenhágában elért eredmények azonban más törekvéseket tükröznek! Ezek ismeretében meg kell állapítanunk, hogy igaza van a külügyminiszternek, amikor azt nyilatkozza: „A csatlakozó országok eltérõ tárgyalási stratégiát követtek.” Valóban, és az eredmények körvonalazzák is e stra-tégia törekvéseit. Ezekrõl sok mindent elárulhat egy európai agrárügyekkel foglalkozó, a magyar tárgyalódelegációhoz közel álló tanácsadó cég stratégiai tanulmánya, amely egyebek mellett a következõket javasolta: „[…] A magyar agrárpolitika a »felsõharmad« gazdálkodóira koncentráljon, és minden rendelkezésre álló eszközzel erõsítse meg (ár)versenyképességi helyzetüket. A fõ feladat az áru-termelõ üzemek jövedelemtermelõképességének erõteljes növelése. Külön stratégiát kell kidolgozni az átmeneti csoportba tartozók egy részének megerõsítésére és valódi business farmmá történõ»feljavítására«. A CAP körébõl kikerülõ, »üzemek« jövõképét ki kell dolgozni […] és szociális politikai eszközökkel kell biztosítani fennmaradásukat. […] Agrárpolitikusaink rendkívül fontos feladata tisztázni az Unió szakértõivel, hogy a […] háztartások túlnyomó többsége nem fog agrártámogatási alannyá válni a csatlakozás után. Ez máris sok félreértés okozója Brüsszelben.”

Ez világos beszéd! A birtokok kétharmadával egyszerûen nem kell foglalkozni, hanem a fölsõegy-harmadot, a legnagyobb birtokokat kell hozzájuttatni a teljes európai agrártámogatási kerethez. Sõt rá kell döbbentenünk Európát, hogy ostobaságot mûvel, amikor a kisebb birtokokat támogatja, és ennek jegyében modulációról, degresszióról, a nagybirtoktámogatás csökkentésérõl beszél! A Kop-penhágában elért „eredmények” kétségtelenül e stratégiai elképzelés megvalósítását tükrözik!

A magyar vidékfejlesztési tervek, programok európai megítélése

A magyar „agrárstratégák” azonban minderrõl mélységesen hallgatnak, ami – finoman szólva is – gyanakvásra ad okot! Miközben ugyanis a második pillérrõl a közbeszédben szó sem esik, azon-közben – bármilyen meglepõ is – készülnek azok a vidékfejlesztési tervek, amelyeket Magyaror-szágnak az EU-hoz be kell nyújtania. Az érintettek valószínûleg nem is sejtik, hogy e tervek közül az egyik (AVOP) már a 24/d változatánál, a másik (NVT) pedig a 9/1. változatánál tart, sõt, ha nem tudták volna, megtörtént azok „társadalmi vitája” is. Az eredményt az minõsíti, hogy az október végi utolsó országértékelés e terveket egyértelmûen elutasította, ami persze egyáltalán nem véletlen. A vidékfejlesztéssel kapcsolatban benyújtott magyar tervekre július 4-én, Brüsszelben adott elõzetes bizottsági vélemény keménysége és a régi típusú agráripari modernizációs elképzelések egyértelmû elutasítása ezt az „eredményt” elõre vetítette. Az errõl készült emlékeztetõ– amelynek tartalma persze nem szerepelt a kormányszõvivõi tájékoztató vagy a sajtó vezetõhírei között – az AVOP-pal kapcsolatban pl. egyenesen így fogalmazott: „A Bizottság képviselõi súlyos kritikával illették az EU-nak 2003. májusában benyújtott […] AVOP-ot. A program összeállításakor Magyarország nem vette figyelembe a vonatkozó közösségi jogszabályban rögzített elveket. […] A közösségi elvárásokkal ellentétben nem foglalkozik a vidéki térségek […] fejlesztésével. A vidékfejlesztésnek, a CAP 2. pillérének célja a vidéki térségek revitalizálása. […] Elfogadhatatlan, hogy e szempontot Magyarország nem veszi figyelembe! […] Az aránytalanság oly mértékû, hogy a Bizottság ebben a formájában nem tudja támogatni a tervet. […]Elfogadhatatlan az a megközelítés is, hogy bizonyos intézkedéseket kizárólag hazai forrá-sokból kíván fedezni. Ez felveti annak a gyanúját, hogy a jogosultság elbírálását és a lebonyolí-tást nem a közösségi kritériumrendszer alapján kívánják végezni. […]” (Lehet, hogy a lényegre tapintottak? Lehet, hogy még ezeket a forrásokat is másoknak és más célokra akarja a hazai agrár-politika juttatni, mint amit a vidékfejlesztés megkívánna?) Az összeállítás végén az összegzõ értékelés megállapítja, hogy: „[…] mind az AVOP-ot, mind az NVT-t módosítani kell! […]”

Az október végi országértékelés vidékfejlesztésre vonatkozó piros lapja ennek a júliusi értékelésnek – egyáltalán nem meglepõ– egyenes következménye. Ennek ellenére még mindig nincs információja minderrõl az ország és a vidék társadalmának! Ez önmagában is okot ad a háttérben meghúzódó ordas szándékok feltételezésére. De mi lehet ez a hátsó szándék?

A káosz és/vagy a „zavarosban való halászás” jelei?

A parlament elnök asszonya bizonyára nagyon jól látja a helyzetet, amikor megállapítja, hogy pártjában „az MSZP-ben egyszerre három párt van jelen: egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmányszerzõ párt”. Egyetértve vele szíves engedelmével megjegyzem: az agrár- és vidékfejlesztési ügyekben ez utóbbi döntõtöbbséggel rendelkezhet, és kirajzolódik egy olyan stratégia, amely e „zsákmányszerzés” keretfeltételeit igyekszik minden erõvel javítani, a „lezsugázók” játékterét növelni. Ennek része lehet az agrárium és a vidék szereplõinek szándékos elkeserítése és bizonytalanságban tartása, miközben a háttéralkudozások az agráripari lobbi érdekei mentén tovább folytatódnak. Lehet, hogy éppen ezt szolgálja a tényleges európai lehetõségek és folyamatok elhallgatása? Bár egyes vélemények szerint csak tájékozatlanságról, ostobaságról, az érintett döntéshozók alkalmatlanságáról van szó, most mégis egy másik forgatókönyvet szeretnék Önökkel ismertetni, melynek meglétére számos jel utal. Ez pedig a föld és az ehhez kötõdõvárható európai források megszerzésének forgatókönyve! Ennek elvi menete a következõ lehet:

1. Az érintettek, vagyis a gazdálkodók, földtulajdonosok nem juthatnak információhoz a vázolt európai átalakulási folyamatról és forrásszerzési lehetõségekrõl! Ezek „kiszivárgását” minden eszközzel meg kell akadályozni! Néhány erre utaló jel:

• A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programról (NAKP-ról) és annak bevezetésérõl szóló 1999-es kormányhatározat háttéranyagaként több ezer példányban elkészült tanulmánykötetet a tárca a legutóbbi idõkig „szamizdat”-ként kezelte, az „hûvös halmokban” állt a minisztériumban, elzárva az érintettektõl, de még a megyei FVM hivataloktól is.

• Az NAKP-t, támogatott gazdálkodási rendszereit valamint európai hátterét részletesen bemutató, 1999-ben forgatott, 6×30 perces – egyebek mellett Dr. Franz Fischler agrár- és vidékfejlesztési EU fõbiztossal készített interjúm részleteit is tartalmazó – televíziós sorozatot évek óta visszatartja az FVM, és nem adja át vetítésre egyik televíziós csatornának sem.

• Az FVM hivatalos EU-s kiadványaiban vagy nem is, vagy csak ködös és a támogatás várható mértékét nem közlõmódon szerepelnek a vidékfejlesztési intézkedések. Ez persze nem véletlen, hiszen az FVM vidékfejlesztési programokkal foglalkozó vezetõi értekezlete egyenesen úgy fogalmazott, hogy: „A társadalmi vitára szánt tervezetek támogatási összegeket, pénzügyi táblázatokat ne tartalmazzanak!”

• Az egyik vezetõagrárgazdasági folyóiratba másfél évvel ezelõtt e tárgykörben írt cikkünk „lektora” annak közlését azzal utasította el, hogy: „A CAP második pillére nem is létezik!”.

• Az európai agrárügyekkel foglalkozó, az FVM szoros felügyelete alá tartozó egyik szaklapba egy évvel ezelõtt e tárgykörben írt elemzésem kéziratára – a két komoly szakmai lektor egyértelmû támogató véleménye ellenére – a „cenzor” egyszerûen széljegyzetként ennyit írt: „A cikk nem közölhetõ!”.

• A vidék érdekeit nyíltan felvállaló, az érintetteket tájékoztató és túlélésüket segítõ, ám ezzel „piacrontó”, a „lezsugázás” körülményeit nehezítõegyetemi intézetünk, a SZIE-KTI karalapítási kérelmét elutasíttatták, kari jogállását megszüntettették, a hagyományos agrárkarba helyeztették, modellterületét elvették, fokozatosan erodálják, ellehetetlenítik, végsõsoron elhallgattatják.

2. A teljes információ- és hírzárlat közepette nagy fórumokon megnyilvánuló „politikus” – pl. a Parlament Mezõgazdasági Bizottságának elnöke – több ízben kijelenti: „Az EU-ban 500 ha-os birtokméret alatt nincs is élet, a kisebbeknek nincs semmi esélyük!” Az európai birtokstruktúrától és az agrár- és vidékpolitika ezzel kapcsolatos törekvéseitõl persze nem hagyja magát zavartatni, egy ízben például azzal toldva meg ezt a blöfföt, hogy „Olaszországban ennyi (mármint hogy 500 ha!!) az átlagos birtokméret”, ami már a nyílt színi hazudozás kategóriájába tartozik. (Magyarországon egyébként ma mintegy kétezer 500 ha feletti birtok van, így ez a kijelentés a 30 évvel ezelõtti állapotok iránti nosztalgiát jelzi! Persze kapitalista környezetbe helyezve, ahol a megszólaló és köre maga lesz természetesen a tulajdonos.)

3. Jön ezután az „államtitkár”, és a televízióban megosztva velünk az agráriumra vonatkozó jövõképét, kijelenti: „Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a mezõgazdaságban csak 80-100 ezer ember fog munkát találni. A többieket kezelje a szociálpolitika!”. (Emlékszünk, ez az a nagy latifundiumokra és bérmunkára alapuló agrármodell, amelyet korábban már említettem, és amely többszázezres munkanélküliséggel és elvándorlással fenyeget!)

4. Az információhiánytól és a látszólag különbözõirányokból egybehangzóan érkezõkijelentésektõl elbizonytalanodó, elkeseredõközegben megjelenik az ajánlat! „Adja oda a földjét! Hiszen látja, úgy sincs esélye! Mi segítünk, jó pénzt adunk érte, vagy ha azt akarja, pl. életjáradékot fizetünk!” A piacról ugye ismerõs ez az eljárás! Ha olcsón akarom megvenni a portékát, akkor fel kell bérelni néhány álvevõt, akiknek az a dolga, hogy egymás után, látszólag egymástól függetlenül, mintegy odatévedve ócsárolják az árut, azt az érzetet keltve az eladóban, hogy egyáltalán nem, de legalábbis annyiért, amennyire tartotta, biztosan nem tudja eladni azt. Ha az így felpuhított piacon a „méz az ajánlati madzagon elég vastag”, akkor a dolog sikerrel járhat, és ha a vevő maga „a zsákmányszerzõbirtokos”, akkor a törekvés máris elérte célját.

5. Ha az ajánlatot közvetítõállami szervezet – pl. a Nemzeti Földalap (NFA) – tette, akkor következik még egy, a folyamatot célba jutató lépés. Ezt elõkészítendõhangzik el – az állami vagyon privatizálása során oly gyakran hallott kijelentés: „Az állam rossz tulajdonos. A vagyont hatékonyabban tudja mûködtetni a magángazdaság. Annak kell adni a földet, aki már ma is hatékonyan gazdálkodik, és a piaci versenyhez szükséges tõkeerõvel, technológiával és tudással rendelkezik.”

És itt következik a földek „zsákmányszerzõk”-höz juttatása. A vidékfejlesztéssel foglalkozó vezetõi értekezlet illetékes résztvevõje ezt „szemérmesen” így fogalmazza meg: „Az NFA földet életjáradékért programjával részben a tulajdonviszonyokat lehet rendezni (a piacról kivonja a sok kicsi földtulajdont), másrészt hozzájárul a birtokstruktúra átalakításához, a versenyképes méretek kialakításához.”

Az az érzésem, hogy ezt a piacot rontja minden olyan információ, ami reményt ad a gazdáknak. Amíg ez a folyamat le nem zajlik, addig – az egyik illetékes államigazgatási szereplõszavaival élve – „Nincs itt a beszéd ideje! Nyugalom! Most még a múlt utolsó éve következik!” Félreértés ne essék, a kritika nem a nagybirtoknak szól! Mindig is voltak Magyarországon nagybirtokok. A telhetetlen zsákmányszerzést, a szolidaritás teljes hiányát bírálom! Sajnos jól ismerjük ezeket a gátlástalan „lezsugázó zsákmányszerzõket”! Lassan és tagoltan mondom: Nagy baj lesz abból, ha az agrárium és a vidék szereplõinek egy szûk érdekcsoportja a többiek rovására, a többiek „testén keresztül” akar Európában elõre jutni!!

A tényleges helyzet és finanszírozási lehetõségek bemutatására valamint a hazai feltételek megte-remtésére rendelkezésre álló idõvészesen fogy! Csak remélni lehet a mohó zsákmányszerzõcsoportok megfékezését, a kijózanodást, és a vidékfejlesztési intézkedések ennek megfelelõ hangsúlyú kezelését. Ellenkezõesetben ennek az elitnek kell vállalnia a vidék érdekeivel ellentétes tettei teljes történelmi és politikai felelõsségét!