Látjuk-e a fától az erdőt?
„Szakszervezetünk Elnöksége a közelmúltban testületileg megvitatta azt az újságcikket, amely a „Népszabadság” című napilap 2005. január 28-i számának 14. oldalán jelent meg „Nem látják a fától az erdőt” címmel. Szerzője Márkus Ferenc, a WWF Magyarország nevű környezetvédő társadalmi szervezet igazgatója. A cikket lapunkban is reprodukáljuk annak érdekében, hogy azok a tagtársaink is megismerhessék, akikhez az írás nem jutott el, vagy esetleg elkerülte figyelmüket.
A testületi megvitatás az újságcikk megjelenésétől számított huzamosabb idő eltelte ellenére is indokoltnak tűnt, mert tapasztalat szerint a szerző továbbra is képviseli és terjeszti a januári írásában foglaltakat. Példa erre a környezet- és természetvédő társadalmi szervezetek XV. országos találkozója, amelyet Zalaegerszegen bonyolítottak le 2005. március 31. – április 3-án. Az erről kiadott 2. sz. hírlevél szerint a találkozó erdészeti szekciójának vitaindítóját is a szóban forgó cikk szövege képezte.
Szükséges volt a téma napirendre tűzése azért is, mert tagságunk köréből egyre több olyan jelzés érkezett szervezetünk irányító tisztségviselőihez, amelyek sürgették a cikkel kapcsolatos reagálást. Ezért most már Szakszervezetünk, mint az államerdészeti dolgozók nagy többségének is érdekképviseleti-érdekvédelmi szerve, nem mehet el tovább szó nélkül e mellett a jelenség mellett. Az elnökség megállapítása szerint a cikk címe, tartalma és megfogalmazása egyaránt súlyosan sérti az egész magyar erdészet tisztességét, a következők miatt.
– Gunyoros hangnemben lebecsüli az erdészeti szakembereknek a magyar természetvédelem kifejlesztésében, a múltban elért eredményeit. (2. bekezdés)
– Elferdíti a jelenlegi erdőművelés és erdőhasználat tényeit, tarvágásos üzemmód folytatásával és tájidegen, nem őshonos fafajokkal történő erdőfelújítással vádolva a szakmát. (6. bekezdés).
– A vadgazdálkodást és vadászatot egyoldalúan lobbieszközként állítja be egy – úgymond – idejétmúlt szemléletű, kevesek érdekét szolgáló rendszer fenntartására, lebecsülve ezzel az e területen dolgozó erdészeti-vadászati szakemberek munkáját. (6. bekezdés)
– Maradi, beszűkült szemléletű, a gondjaikra bízott erdő kezelésére alkalmatlan emberekként mutatja be az államerdészeti szakemberek többségét, mint olyanokat, akik nem képesek felismerni korunknak az erdőgazdálkodással kapcsolatos társadalmi igényeit. (7. bekezdés)
– Egyoldalúan és felnagyítva mutatja be az állami erdőgazdasági részvénytársaságok tevékenységének nyereségérdekeltségét, mint olyan tényezőt, ami megakadályozza azokat az ökocentrikus, a védett természeti értékek megőrzését biztosító, fenntartható erdőgazdálkodás folytatásában. (7. bekezdés)
Cikkének végén Márkus Ferenc azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy a védett állami erdők kezelését a nemzeti parkok igazgatóságaira kell bízni az egész országban.
Elnökségünk megítélése szerint a cikk nélkülözi az objektivitást; az erdőgazdálkodással kapcsolatos szakmai dilettantizmust és a mai valós tények nem ismerését tükrözi, s ferdítésektől sem mentes. Alkalmas azonban arra, hogy az erdőgazdálkodás és a természetvédelem szakkérdéseiben érthető módon kevésbé járatos újságolvasók széles körében torz, kedvezőtlen, sőt ellenszenves képet fessen az erdészetről és a közvéleményt a szakma ellen hangolja.
Ezek után néhány megjegyezést fűzünk Márkus Ferenc egyes megállapításaihoz.
Az elődök munkájának értékelése Cikkének második bekezdésében Márkus Ferenc felismeri, hogy a természetvédelem bölcsőjét hazánkban is az erdészszakma ringatta, amit azután az erdészek „magasztos rendezvényeiken” /?/ rendre felemlegetnek. A bölcsőringatás eredményei közül tételesen kiemeli a Debreceni Nagyerdő „nyúlfekvésnyi darabjának”, 1939-ben történt intézményes védelem alá helyezését.
Ez a gunyoros megfogalmazás nem csak a II. világháború előtti erdészek természetvédelmi tevékenységének lebecsülését jelenti. Hanem mindazokét, akik már a XIX. századtól kezdődően egy évszázadon át erőfeszítéseket tettek hazánk megkülönböztetett védelmet kívánó természeti értékeinek megóvásáért.
Közismert tény, hogy a természetvédelem ügye nem csak emberi elhatározás kérdése, hanem számos tényező függvénye; ezt mi is naponta tapasztalhatjuk. Függ a társadalom általános fejlettségétől berendezkedésétől, anyagi teherbíró képességétől, birtokstruktúrájától, kulturális és erkölcsi színvonalától, a tudomány fejlettségétől stb.
Például hazánkban az első nemzeti park létrehozásának tervét már 1909-ben felvetették, s 1914-re ki is dolgozták, de a megvalósítást az I. világháború megakadályozta. Azt sajnos, természetesnek kell tekintenünk, hogy a trianoni kataklizma után, majd a nagy gazdasági válság idején a magyar társadalomnak nem állt módjában tízezer hektárszámra nemzeti parkokat létrehozni (tekintettel a korabeli földbirtok-viszonyokra is). A két világháború közötti társadalmi atmoszférában már nagy eredménynek számított az első magyar természetvédelmi törvény megalkotása is 1935-ben, az erdőtörvényhez kapcsolódóan és jórészt erdészek közreműködése által. Ennek nyomán pedig az Országos Természetvédelmi Tanács létrehozása is, erdőmérnök elnökkel. S az első konkrét eredmények egyikeként a Debreceni Nagyerdő ama bizonyos „nyúlfekvésnyi darabjának” védettség alá helyezése is.
A természetvédelem mai kiterjedt pozíciójából már könnyű lefitymálni mindezt, ami azonban a maga idejében nagy vívmánynak és ünnepnek számított természetbarát elődeink szemében. Úgy látszik, a „hálás utókor” ezt már másként látja.
Ki ringatta „a bölcsőt”?
Kaán Károly
Ami a természetvédelem hazai bölcsőjének ringatására irányuló márkusi utalást illeti: az erdészek soha nem vindikálták maguknak azt a dicsőséget, hogy egyedül ők voltak a természetvédelem megteremtői Magyarországon. A szakma mindig tisztában volt azzal, hogy ez egy évszázados nagy csapatmunka volt. Ennek részesei voltak a természettudományok művelői (botanikusok, zoológusok, geológusok, geográfusok), a természeti erőforrásokkal gazdálkodók (mezőgazdák, erdészek, vadászok, bányászok, geológusok és mások), valamint a legkülönbözőbb foglalkozású természetbarátok, (turisták, korszerű gondolkodású földbirtokosok, etnográfusok, történészek, műemlékvédő építészek stb.). Így van ez ma is.
Öntudattal valljuk azonban, hogy ebben a nagy csapatmunkában mindig ott voltak az erdészek is és derekasan, olykor kezdeményezően vették ki abból a részüket. Mégpedig nemcsak egyes nevekkel, személyes teljesítményekkel jellemezhető módon (mint amilyen Kaán Károly, Bund Károly, Földváry Miksa, Molcsány Gábor, de Pottere Gerard volt, hogy csak a már elhunytak közül említsünk meg néhány kitűnő nevet). Hanem intézményesen is, mint amilyenek voltak: a Földművelésügyi Minisztérium Erdészeti Főosztálya, az egykori állami erdőigazgatóságok, erdőfelügyelőségek és erdőhivatalok, s nem utolsó sorban az Országos Erdészeti Egyesület. Mindezt nem emlegetjük fel „rendre”, de igenis utalunk a történelmi múlt gazdag tényanyagára minden olyan esetben, amikor ennek szüksége mutatkozik. Utalhatnánk arra a szerepre is, amelyet erdészek játszottak a természetvédelem intenzív fejlesztésében a II. világháború utáni korszakban.
Paradigmaváltás és erdészet
Egyetértünk Márkus Ferenc cikkének harmadik és negyedik bekezdésében foglalt azon megállapítással, hogy világgazdasági (és nem csak gazdasági) korszakváltás, egy paradigmaváltás részesei vagyunk és ennek során átértékelések, hangsúlyeltolódások mennek végbe a gazdaságban, s nemcsak az erdőgazdálkodás vonatkozásában.
Emlékeztetünk azonban arra, hogy több mint három évtizeddel ezelőtt, 1972-ben a világ erdészeinek Buenos Airesben tartott VII. világkongresszusán (FAO rendezvényen) éppen a magyar erdészdelegáció javaslatára és előterjesztése alapján egyhangúlag fogadták el az erdők
hármas funkciójáról szóló erdészetpolitikai tézist. Vagyis az erdők védelmi és szociális rendeltetését főfunkcióként zárkóztatták fel a termelési funkció mellé azok az országok is, amelyekben az erdőgazdálkodás és az arra épülő fafeldolgozás valóban súlyos nemzetgazdasági tényező.
Ismételjük: mindez 1972-ben történt, a stockholmi első környezetvédelmi világkongresszus évében, amit általában a környezetvédelmi paradigmaváltás nyitányának tekintenek. Úgy véljük, hogy ez a tény jelzésértékű abban a tekintetben, hogy a „profitorientált” magyar erdészek már akkor is kapiskáltak valamit a kor társadalmi kihívásaiból és megkezdték a „fokozatos és folyamatos felzárkózást egy paradigmához”.
Örömmel értünk egyet az erdők és az erdőgazdálkodás környezetvédelmi jelentőségének felértékelődésével. Ezzel ugyan az erdészet mindig tisztában volt, de ez a felértékelődés most azt jelenti, hogy az erdész és munkája a korábbinál sokkal szélesebb társadalmi támogatottságot élvez. Jó lenne, ha ez a rokonszenv (amely olykor már az erdésztől is félti az erdőt) állami vonalon pénzügyiekben is szélesebben megnyilvánulna. Ugyanígy egyetértenénk az erdőgazdálkodás gazdasági leértékelődéséről nyilatkozó márkusi tézissel is, feltéve, ha ezzel a Magyar Köztársaság pénzügyminisztere is egyetért. S egyetlen tollvonással lemond azokról a százmilliókról és milliárdokról, amelyeket erdészeti részvénytársaságaink az államkasszába különböző címeken évről évre befizetnek. Egyelőre azonban ilyen lemondó szándéknak a
leghalványabb előjelét sem látjuk.
Ugyancsak nem tapasztalunk leértékelődést az erdészmunka egyik főterméke: a fa vonatkozásában sem. Éppen ellenkezőleg: mind többet hallunk a fa, mint környezetbarát és megújítható nyersanyag és energiahordozó gyorsan fokozódó jelentőségéről. Bár több lenne belőle.
A mai erdőgazdálkodás értékelése
Bedő Albert
Cikkének hatodik bekezdésében Márkus Ferenc sommás egyszerűséggel és egyoldalúsággal tár egy felháborító képet a mai erdőgazdálkodásról az újságolvasók elé. Sajnos, a tények sokaságának cáfolatként történő felsorakoztatása egy külön tanulmányt igényelne. Ez azonban talán felesleges is, több okból. Leginkább azért, mert megítélésünk szerint ennek a passzusnak a valódi célja nem az, hogy objektív képet alkosson erdőgazdálkodásunkról. Hanem az, hogy megfelelő lélektani hangulatot keltsen a tájékozatlan olvasóban az utolsó bekezdésben foglalt javaslat befogadásához. Ha mégsem így volna, akkor óhatatlanul a legnagyobb magyar erdészként tisztelt Bedő Albert megállapítása jut eszünkbe: ” …hiába, a magyar ember már nem csak született gazda /?/, de született erdész is akar lenni”. (Erdészeti Lapok, 1878. 635.o.)
A munkánkról szóló részletes igazoló jelentés írása helyett azonban emlékeztetnünk kell arra, hogy az erdőgazda Magyarországon távolról sem tehet azt erdejével, amit akar, mert munkáját törvények, rendeletek és más dokumentumok határolják be, szabják meg lehetőségeit és kötelességeit. A közvetlen szabályozók egyik legfontosabbika az erdőgazdasági üzemterv, másként erdőterv. Amelyet a gazdálkodástól és annak eredményétől teljesen független állami szerv, az Állami Erdészeti Szolgálat készít tízévi időtartamra. Az üzemterv a gazdálkodás minden fontosabb részletét kötelező hatállyal meghatározza, betartása felett pedig jól kiépített országos erdőfelügyelői szervezet őrködik. Az Állami Erdészeti Szolgálat részvénytársaságaink gazdálkodását szakmai szempontból évről évre értékeli és minősítését a felügyelő szerv, az ÁPV Rt. tudomására hozza. Nem tudunk arról, hogy az utóbbi években bármelyik vállalatunk kiváló vagy megfelelő minősítésnél rosszabbat kapott volna.
Márkus Ferenc cikkének éppen ez az egyoldalúság a legnagyobb csúsztatása, hogy minderről egy szóval sem tájékoztatja az újságolvasókat. Miként arról sem, hogy az ÁPV Rt. által az erdőgazdasági cégcsoport elé tűzött három stratégiai feladat egyike a védett természeti területeken lévő erdőkkel kapcsolatos kezelési feladatok ellátása. (Lásd előző, március havi lapszámunk 5. oldalát). Azt soha sem állítottuk, hogy az erdészet már feljutott fejlődésének zenitjére. Fejlesztésén kiváló szakemberek dolgoztak mindig, ma is.
Kétségtelen, hogy erdőgazdasági gyakorlatunkat még lehet tovább finomítani. Azonban azzal is tisztában kell lenni, hogy az erdőgazdálkodás nem kertészkedés. Néhány kísérleti területen vagy bemutatóhelyen lehet demonstrálni, hogy „így is lehet fát vágni”. Nem véletlen azonban, hogy az ún. folyamatos területborítást biztosító szálalóerdő-próbálkozások hetven év alatt sem jutottak tovább a kísérleteknél. A rendszer kiterjesztésének súlyos technikai és pénzügyi feltételei vannak, de az ökológiai lehetőségek sem korlátlanok.
Mindazonáltal az erdészek eddig sem dolgozhattak nagyon rosszul, különben nem volna ma az erdőkben annyi megvédendő érték, mint amennyiért a természetvédelem szót emel. Amikor Márkus Ferenc a cikkében egy szót sem ejt arról, hogy az erdőgazdálkodás kemény állami szabályozás és felügyelet alatt folyik Magyarországon, lehetőséget ad annak a gyanúnak a felvetésére, hogy lényeges tények elhallgatásával félretájékoztatja a témában természetszerűleg kevésbé járatos újságolvasókat. Amikor pedig általánosan elmarasztalja erdőgazdálkodásunk mai gyakorlatát, ezzel jól „kiosztja” az Állami Erdészeti Szolgálat intézményét, erdőtervezőit és erdőfelügyelőit is. De társadalmi funkcionáriusként kiosztja az állami természetvédelem apparátusában dolgozó erdész szaktársainkat is. Mert ha az országos erdőgazdasági helyzetkép ennyire lesújtó, akkor az újságolvasóban felmerül
a kérdés: eközben mit csinál a természetvédelmi apparátus? Semmit? Vagy tehetetlen az erdészettel szemben?
Kijut a kritikából a hetedik bekezdés elején az erdőgazdasági részvénytársaságok fölött a tulajdonosi jogokat gyakorló, velük az erdőkezelői szerződést megkötő, vagyonkezelő munkájukat irányító és ellenőrző állami szerveknek is: az Államkincstárnak, az ÁPV Rt.-nek.
Nem óhajtanánk ezen a helyen ezeknek a szerveknek fogadatlan prókátora lenni. Csupán megjegyezzük: legjobb tudomásunk szerint a jelenleg érvényes vagyonkezelői szerződések még az 1996. évi természetvédelmi törvény kihirdetése előtt köttettek. Tehát még lehet új, a mai és holnapi társadalmi környezetvédelmi igényeket jobban kielégítő, korszerűbb szemléletű, de a realitások talaján álló vagyonkezelői szerződéseket kötni.
Ki kezelje az állami erdőket?
A cikk hetedik bekezdésében Márkus Ferenc elérkezik mondanivalója lényegéhez. Előbb azonban még lekever egy csattanós pofont az erdészek ábrázatára. Csak kisebbségünk ismeri fel – írja – hogy igazán a környezetvédelmi, társadalmi kihívásoknak kellene megfelelni, s nem a gazdaságosság kihívásaival kellene küszködnünk. Mi következik ebből? A védett állami erdők kezelését Aggtelektől Gemencig a hatósági funkciójukat vesztett nemzeti park igazgatóságokra kellene bízni. Mi ehhez hozzátesszük: ez az említett igazgatóságok funkcionális stabilizálásán túlmenően azzal a haszonnal is járna, hogy szervezeten belül maradva „megoldódna” az erdészetnek a természetvédelmi feladatokból eredő többletköltségeinek kompenzálása; sőt – mivel az erdészet eddig nemcsak önellátó volt, de még „profitot” is termelt – az egyesítés némi pénzt is hozhatna a természetvédelem konyhájára. Az erdészet és a természetvédelem között fennálló feszültségek feloldása, a két tevékenységi kör egymáshoz közelítése szakszervezetünknek is erős vágya és szándéka. Ennek azonban nem az az útja, hogy először a széles nyilvánosság előtt gúnyosan lepocskondiázzuk mások munkáját és megkérdőjelezzük hivatásuk gyakorlására való alkalmasságukat.
Nyilvánvaló, hogy nem a WWF Magyarország és nem az EFDSZ fogja eldönteni, hogy a jövőben ki kezelje az állami erdőket, hanem az erre hivatott állami irányító szervek. Ha azonban Márkus Ferencnek lehet javaslata a megoldásra, lehet nekünk is, talán nem rosszabb annál: adják az erdőben levő természetvédelmi értékek megőrzését az erdőgazdasági részvénytársaságok kezébe. Márkus Ferenccel ellentétben úgy érezzük, hogy a szakma múltja, az erdészeti szakemberek felkészültsége, az állami erdőgazdaságok sok évtizedes erdőkezelői-gazdálkodási tapasztalata, jól kiépült szervezeti rendszere, valamint a kétoldalú erős állami szakfelügyelet elég garancia arra, hogy jó gazdái lennének a természetvédelmi értékeknek is és meg tudnak felelni a társadalom ilyen irányú igényeinek is. (Lesz még bőven feladatuk a nemzeti parkok igazgatóságainak is, csak győzzék őket). Részvénytárságaink új vagyonkezelési szerződését ennek megfelelően lehetne megkötni.
Ma már eléggé közismert, mert a sajtó is írt róla, hogy a privatizáció a vége felé közeledvén, napirendre került a továbbra is tartósan állami tulajdonban maradó vagyon, így az erdő további kezelésének mikéntje, annak jogi-szervezeti rendezése. Egységes állami vagyontörvény készül és annak végrehajtására új vagyonkezelő szervezet kerül felállításra, azon belül a vagyontárgyak megfelelő szétosztásával. Úgy hírlik: szeretnék, ha ez az új rendszer már 2006. január 1-vel megkezdené működését.
Ez a politikai szándék máris mozgásba hozta a különböző társadalmi érdekcsoportokat, mert mindenki tudja, hogy az életben az időben megtett lépések milyen fontosak.
Nem árt Márkus Ferenc kezdeményezését ezeknek a fejleményeknek a fényében is vizsgálni. Nem lenne célszerű, ha ebbe az ügybe, amelynek még láthatatlan a vége, egy újságcikk kapcsán tovább mélyednénk.
Ezért azzal zárjuk Márkus Ferenc „Nem látják a fától az erdőt” című cikkével kapcsolatos nézeteinket, hogy az egyoldalú helyzetbeállítás és a sajtó útján történő üzengetések helyett célravezetőbb lenne, ha az erdészet és a természetvédelem területén dolgozó szaktársaink gyakrabban ülnének le egymással személyes eszmecserére. S higgadtan, tárgyilagosan, kollegiális hangnemben megtárgyalnák az azonos tőről sarjadt és egymásra utalt két tevékenységi kör közös problémáit, a harmonikus együttműködést zavaró tényezőket.
Az ilyen találkozók megszervezésére nem az EFDSZ-t tartjuk elsősorban hivatottnak, de szívesen részt vennénk azok munkájában. Ezt feltételezzük a Márkus Ferenc igazgató úr által képviselt WWF Magyarországról is.
Így talán jobban kiderülne, hogy ki mit lát és mit nem.
Az EFDSZ Elnöksége”
(Forrás: ForestPress, Erdészeti és Faipari Híradó, XV. évf., 2005. július 12.)