A Rába-völgy természetföldrajza
Földrajzi jellemzés
A Rába vízgyűjtője rendkívül változatos földtani felépítésű. A forrásvidéken a Fischbachi-Alpok lejtőin, idős (410-360 millió éves) devon korú kőzetek találhatóak. Uralkodóan különböző mértékben átalakult mészkő, dolomit, csillámpala, gneisz, és egyéb palás kőzetek találhatók itt. Ezek még az alpi hegységképződést megelőző időszakban, a variszkuszi hegységképződés során metamorfizálódtak (alakultak át) üledékes kőzetekből metamorf palákká.
A forrástól néhány kilométerre a Passaili-medencében a felszínt jóval fiatalabb neogén (24-2,4 millió éves) üledéktakaró borítja. A medence D-i szegélyén eléri a Rába a gráci-hegyvidék legdélibb vonulatát. A rendkívül bonyolult felépítésű, zömében paleozoos korú mészkő szirteket a festői Raabklamm nevű szurdokvölgyben töri át a Rába.
A Stájer-medencébe lépve megváltozik a táj földtani képe. A kristályos-metamorf kőzetek lépcsőzetesen egyre mélyebb helyzetbe kerülnek és innen már csak a medencealjzat felépítésében játszanak szerepet. Helyüket kelet felé egyre vastagabb kifejlődésben a harmadidőszaki (neogén 24-2,4 millió év) tengeri, beltavi és folyóvízi rétegek veszik át. A harmadidőszak során a tenger többször elöntötte ezt a vidéket és vastag agyag-, márga-, homok- és mészkőrétegeket hagyott hátra. Az Alpok emelkedése miatt a kiemelt területekről lepusztultak a fiatal üledékek, míg a kevésbé emelkedő, esetleg süllyedő medencékben megőrződhettek a fiatalabb üledékek is.
Feldbachtól az alacsony helyzetű würm teraszok felett több idősebb pleisztocén terasz is kimutatható. Ezek felett, kelet felé haladva a dombsági táj felszínén a szarmata rétegek mellett a pannon homokos, agyagos rétegek is megjelennek. A pannon korszakban az Alpok és a Kárpátok előterében lévő Kárpát-medence nagyarányú süllyedésbe kezdett. Ezt a részmedencékkel tagolt óriási süllyedéket töltötte ki a Pannon-tenger, illetve a világtengertől elzáródott Pannon-tó. A Pannóniai-medence legnyugatibb tagja volt a Gráci-öböl.
Bad Gleichenberg környékén a völgyet fiatal vulkáni képződmények kísérik. A vulkáni működése a miocénben (kárpáti korszak) vette kezdetét nagyjából 13 millió éve, és trachiandezites kőzetek képződtek. Kelet felé ezek egyre fiatalabbak, bazalt jellegűek és a hazai bazaltvulkánokkal mutatnak szoros kapcsolatot.
A hazai területekre érve a Rába továbbra is fiatal feltöltött völgytalpon folyik (pleisztocén, holocén). A völgyet jobbról a Vasi-Hegyhát és a Kemeneshát dombvidéke kíséri. A völgyoldalban egymás felett több különböző korú terasz helyezkedik el. A legmagasabb dombhátakon már nyoma sincs a miocén és pannon rétegeknek, ezek a medence belseje felé haladva egyre mélyebb helyzetbe kerülnek, és csupán a dombok tövében, a mélyen bevágódott völgyek talpán tűnnek itt-ott elő. A dombhátakat már a Rába pliocén korú (5-2,4 millió éves) folyóvízi eredetű hordaléka fedi. Legidősebbnek az Ezüst-hegy környéki (400 m t.sz. f. magasság körüli) kavicstakarót tartjuk, aminek képződése még a miocén legvégén (bérbaltavárium) játszódhatott le. K-felé haladva a kavicstakarók kora is fiatalodik. A Vasi-Hegyhát és a Kemeneshát fennsíkszerű kavicstakaróit a pliocénben (Csarnótánum) teregette szét a Rába. A kavicstakaró alól a völgyoldalakban számos helyen agyagos, iszapos rétegek tűnnek elő (Gersekarát, Sótony, Hosszúpereszteg, Vasvár, Kemenesmihályfa, stb.). Ezek az egykori folyó feltöltődött holtágaiban felhalmozódott rétegek gyakran növénylenyomatokban gazdagok. A levéllenyomatok az egykori ártéri fűz-ligeterdők fajösszetételét tükrözik. A fokozatosan lealacsonyodó dombvidék Egyházaskesző, Marcaltő környékén észrevétlenül olvad egybe a Rába hordalékkúpjával és a Kisalfölddel. A gleichenbergi előfordulások folytatásaként a Kemeneshát területén is fiatal vulkáni képződmények szegélyezik a Rába völgyét (Hercseg-hegy, Pet-hegy, Kissomlyó, Ság, egyházaskeszői tufagyűrű, stb.). Ez utóbbi környezetében már pleisztocén eleji vulkáni tufák is előfordulnak, és a környezetükben lévő alacsony helyzetű kavicstakarók képződése is a pleisztocén elejére tehető.
A Rába kilépve a Kisalföldre folyóvízi hordalékkúpján folyik, amit a pleisztocén és holocén során épített.
Vízrajz
A Rába a Fischbachi-Alpok DK-i lejtőjén 1200 m körüli magasságban ered. Innen gyors folyású, nagy esésű hegyi patakként siet le a Passaili-medencébe (411 m). A kb. 11 km-es szakaszon mintegy 800 m-es szintkülönbséget tesz meg. A kis hegyközi medencében lelassul a sodrása, s miközben a dombok között végig kanyarog, összegyűjti a környék kisebb-nagyobb vizeit. Közepes vízhozama Mitterdorfnál már 1,75 m3/s. A pssaili-medencében megerősödve vág neki a gráci –hegyvidék 1000-1200 m magas mészkő vonulatainak, amit a Raabklamm nevű szurdokban tör át.
A szűk áttörés után a Rába belép a Stájer-medencébe, ahol völgye kb. 1 km széles és 100-150 m mély. Itt torkollik be balról a Weizbach, majd néhány kilométerrel délebbre Gleisdorfnál jobb oldali mellékfolyója, a Rabnitzbach. A folyó esése folyamatosan csökken, s középszakasz jellegűvé válva, kanyarogva szélesíti völgyét. A Rába Alsószölnöknél 228 m tengerszint feletti magasságban éri el Magyarországot. Szentgotthárdnál jobbról a Lapincs torkollik bele.
A magyar szakaszon a Rába esése tovább csökken Ikervárig. A 2-3 km széles völgytalpon a folyó hatalmas kanyarulatokat ír le. Az országhatártól Csákánydoroszlóig a völgy jobb oldalán halad, vele párhuzamosan fut a völgy bal oldalán a Lahn/Vörös-patak vízrendszere, ami kiadós áradások esetén segít levezetni a völgy vizeit.
Csákánydoroszlótól a Rába átvált a völgy bal oldalára, míg a völgy jobb oldalán a Csörnöc-Herpenyő ered. Ez a vízfolyás valójában a Rába egykori fattyúága, ami a völgy mélyvonalán kíséri a Rábát Sárvárig. Nagyobb áradások idején a Rába vize kilép a medréből és a vízfelesleg egy része a Csörnöc-Herpenyőn át folyik le.
A Pinka, miután egyesült a Strémmel, Körmendnél torkollik be a Rábába. Ez a vízrendszer rendelkezik a Felső-Rábán a legnagyobb vízgyűjtő területtel.
A Gyöngyös/Sorok/Perint rendszer különlegessége, hogy az Ausztriában eredő Gyöngyösből Gencsapátinál kiágazó Perint valójában nem más, mint a Gyöngyös eredeti medre, míg a Gencsapátiban eredő Gyöngyös műcsatornát a rómaiak építették. A Perint Zsennyénél már Sorokpatak néven torkollik a Rábába. A Gyöngyös Vasszécsenynél ÉK-felé fordul és Sárvárnál éri el a Rábát.
A Sárvárig terjedő Rába-szakaszt nevezik Felső-Rábának, az ehhez tartozó vízgyűjtő 6213 km2, ennek 75%-a Ausztriában és 25%-a Magyarországon van. A folyó idáig túlnyomórészt természetes állapotú völgytalpán kanyarogva gyakran változtatja medrét. A völgy hossza Sárvárig kb. 155 km, míg a folyóé 198 km. Nagyvizeink levezetésében nagyon jelentős szerepe van a völgynek.
A folyó a sárvári vasúti hídtól árvízvédelmi töltésekkel védett, szabályozott mederben folyik, egészen a győri torkolatáig, ahol 112 m tengerszint feletti magasságban éri el a Mosoni-Dunát. Ezen a szakaszán csupán két jelentősebb mellékvizet vesz fel: a Répce vízrendszerét, és jobbról nem sokkal a torkolata felett a Marcalt. A Répce árvizei az 1908-ban megépített Répce-árapasztón át a Rábába ömlenek.
A Rába egyetlen jelentős jobb oldali mellékfolyója a Marcal, ami egyben a teljes Rába-völgy legnagyobb vízgyűjtő területű vízrendszere (7076 km2). Várkesző környékén néhány km-re megközelíti a Rábát, és innen párhuzamosan fut vele a torkolatáig.
A folyó vízjárására az alpi vízgyűjtő gyakorol döntő befolyást. Két elsődleges árvize van, az első márciusban, amit a hóolvadás idéz elő, a második júliusban, amely az esőzésekből származik. A novemberben jelentkező másodmaximumot a mediterrán jellegű csapadékhullás alakítja ki. Ez jóval kisebb jelentőségű, mint a tavaszi és a nyári áradások. A heves vízjárás az árhullámok gyors levonulásában is tükröződik. A legnagyobb árvizek akkor keletkeznek, amikor a hóolvadás bő esőzésekkel társul.
A Rába szűkebb értelemben tekintett vízgyűjtőjén jelentősebb kiterjedésű állóvizek nincsenek, de számos kisebb tó tarkítja a vízrajzi képet. Lefűződött és különböző mértékben feltöltődött kanyarulatok (morotvák) kísérik, a dombvidéki patakokon gyakran létesítenek mesterséges víztározókat, tavakat.
Forrás: Rába és a Rába mente; Kalauz, túrázóknak és természetbarátoknak (BKL Kiadó, Szombathely, 2000)
A Rába-völgy növényvilága
A Rába féltett kincsünk! Hazánk mindmáig egyik legtermészetesebb állapotban megmaradt folyója (csak délkeleti határfolyónk, a Dráva hasonlítható hozzá), hiszen magyarországi szakaszának több mint fele – Alsószölnöktől Sárvárig – szabályozatlanul, szinte eredeti vadságával kanyarog tova.
A Rába vízgyűjtőterülete magashegységi, középhegységi, dombsági és síksági tájak mozaikjából áll. Ennek különösen a peremei, az Alpok és a Dunántúli-középhegység vidék még ma is jelentós erdőborítottsággal bír, ami fékezi a csapadék gyors leszaladását. Remélhető, hogy a Rába természetes szakaszai a jövőben is megmaradhatnak ebbéli állapotukban.
A természet szempontjából ideális, érintetlen állapotú vízfolyásokat egykor ligeterdők, bokorfüzesek, mocsaras, lápos területek kísérték. Az áradások alkalmával ezek befogadták és megszűrték a kilépő víztömegeket („vese”-szerep). (Természetesen ugyanígy képesek /lennének/ megszűrni a környező mezőgazdasági területekről korunkban érkező fokozott vegyszeres terhelést is, védve ezáltal a víz minőségét.) Ugyanakkor öntésükkel tápanyaggazdagabbá tették a földeket (termékenyítő-szerep). A galériaerdők zöldtömegének jelentőségét a levegőtisztaság szempontjából nem kell hangsúlyoznunk („tüdő”-szerep). A természetes állapotú vizek és vízpartok, a szabályozott szakaszokénál jóval sokszínűbb, gazdagabb élővilágnak nyújtanak védelmet (élőhely-szerep). A vízitúrázás, horgászás, kikapcsolódás számára is vonzóbbak az előbbi helyek (rekreációs-szerep). Nem utolsósorban pedig érzelmi szálak is fűznek bennünket ahhoz a tájhoz, amelyet nagyapáink emlékeiből jó volna átmentenünk unokáink jövőjébe (tájképi-szerep).
Növényföldrajzi szempontból a Rába közel háromszáz km-es vándorútján a Közép-európai flóraterület két flóratartományát is érinti. Eredésétől Máriaújfaluig a Kelet-alpesit (Noricum); hazánkban ide tartozik a Vendvidék flórajárása (Stiriacum). Ettől északkeletre pedig már a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) területén haladva előbb a Nyugat-Dunántúl flóravidékének (Praenoricum) Vasi flórajárásán (Castriferreicum), majd az Alföldi flóravidék (Eupannonicum) Kisalföldi flórajárásán (Arrabonicum) folyik át.
„Születési helye” a stájerországi Fischbachi-Alpok, ahol forrásai az 1722 m magas Hochlantsch délkeleti lejtőin, 1200 méteres magasságban fakadnak. Az igazi hegyvidéki környezetben hamarosan rohanó patakká váló ágai 11 km-rel lejjebb, a Passaili-medencében, 400 m magasságban egyesülnek. E rövid, de annál meredekebb útján a fenyveseket alább felváltó lombos erdők felsőbb régióján, a montán bükkösök növényzeti övén igyekszik alá. Ennek névadó, erdőalkotó fája a nálunk is jól ismert bükk (Fagus sylvatica). Közéjül feljebb még az Európában egyedüli lombhullató fenyő, a vörösfenyő (Larix decidua) és a lucfenyő (Picea abies), lejjebb jegenyefenyő (Abies alba) és hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) vegyül. Cserjeszintjében gyakori az erdeinkben is élő, kora tavasszal virágzó, mérgező termésű, de védett farkas boroszlán (Daphne mezereum), a tövistelen (!) havasi rózsa (Rosa pendulina), és lonc-fajok (Lonicera alpigena, L. nigra). Jellemző növények továbbá: a nálunk ritka különlegességének számító hármaslevelű kakukktorma (Cardamine trifolia), a nyirkos erdeinkben is előforduló bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos), a kertjeinkben itt-ott ültetett, s enyhe teleken már decemberben nyíló – „karácsonyi rózsaként” is ismert – fekete hunyor (Helleborus niger), a pávafarkú salamonpecsét(Polygonatum verticillatum) vagy a szaracén aggófű (Senecio ovatus). Az alacsonyabban fekvő, szubmontán bükkösökből a bájos erdei cikláment (Cyclamen purpurascens) és az enyves zsályát (Salvia glutinosa) emelhetjük ki. Az erdőket itt-ott hegyi kaszálórétek, legelők szakítják meg.
A Passaili-medencéig felsőszakasz-jellegű patak közvetlen partjait jellegzetes magaskórós növényzet kíséri, amelynek egyik legjellemzőbb tagja a közönséges acsalapu (Petesites hybridus). Ugyanakkor előfordulnak itt a szubalpin régióból (1200-2000 m) a patak mentén alászállott alhavasi cserjék is, mint például a ritka és védett zöld éger (Alnus viridis). E medencét elhagyva aztán a vadregényes Raabklamm-szurdokon áttörve lép be a folyó a Stájer-medencébe. Itt a völgytalp fölé magasodó, növényzettel dúsan borított, szelíd lejtésű dombok kísérik. A középszakasz-jellegű, immár folyóvá duzzadó Rába partjain feltűnik a nálunk jóval ritkábban előforduló hamvas éger (Alnus incana) is.
A Rába völgyének természetes növénytakaróját valamikor az ártéri ligeterdők, láperdők, bokorfüzesek, mocsarak, mocsár- és láprétek színes mozaikja alkotta.
Mielőtt a szárazulatok növényeiről szólnánk, említést kell tennünk a vizet benépesítő mikroszkópikus méretű moszatokról. Fajaik összetétele illetve mennyisége a vizek biológiai minősítésének alapjául szolgál, tehát fontos jelző- (indikátor-) szervezetek. Alsószölnök és Ostffyasszonyfa között a kutatók eddig több mint 400 algafajt találtak a Rábában.
A Rába nagyobb áradásai után aztán a folyóban új zátonyok keletkeznek, amelyek iszapos homokján előbb az ún. iszapnövényzet – jellemző faja az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum) – és a lapulevelű keserűfű (Polygonum lapathifolium) uralta medergyomtársulás telepedik meg. A kavicszátonyokon időszakosan ritka hegyvidéki cserjevendégek is megjelenhetnek, mint amilyen a csermelyciprus (Myricaria germanica) – előfordulását korábban Vasvár-Püspökmolnári térségéből jelezték -, vagy a keskeny, hamvas levélfonákú parti fűz (Salix eleagnos). A tartósan megmaradó, de gyakori vízborítású zátonyok (s olykor partok) kavicsos, durva homokos hordalékát a zömmel csigolyafűz (Salix purpurea) cserjéi alkotta csigolya-bokorfüzes társulás növi be. A finomabb homokos és iszapos aljzatúakon a mandulalevelű fűz (Salix triandra) cserjéi jelennek meg, de ezek elsősorban a partokon alkotnak mandulalevelű bokorfüzes társulást a némileg ritkább kosárkötő fűzzel (Salix viminalis).
Ha kissé távolabbról, netán a magasból tekintünk a kanyargó Rábára, feltűnő lehet az „óriási kígyó” ezüstszürke palástja. E színhatást a bokorfüzeseknél kissé magasabb, de még mindig gyakran vízjárta parti pászták fűzligeteinek egyik uralkodó fája, a fehér fűz (Salix alba) fehéres levélfonáka adja. Ez már erdő jellegű növénytársulás, a puhafa-ligeterdők egyik fajtája, amelyet a fehér fűz az elágazásainál könnyen elpattanó törékeny fűzzel (Salix fragilis) és a fekete nyárral (Populus nigra) alkot. Előfordul benne a vénic-szil (Ulmus laevis), a mézgás éger (Alnus glutinosa), de ritkán hegyvidéki rokona a havasi éger is.
A fűzligeteknél valamivel magasabb térszínen néhol a puhafa-ligeterdők egy másik típusa, a feketenyár-ligetek töredékei is megjelennek. Ennek uralkodó faja a magas fává növő névadó fekete nyár, de gyakori lehet benne a fehér fűz is. Jellemző fái még a vénic- és a mezei szil (Ulmus minor). A puhafa-ligeterdők cserjeszintje változó. A fűzligeteké eredetileg szegényes, többnyire a lombkoronaszint fajainak fiatal egyedeiből áll. A feketenyár-liget-töredékekben a sötétkék termésű veresgyűrű som (Cornus sanguinea), szórványosan a piros termésű egybibés galagonya (Crataegus monogyna) jellemző. A fűzligeteknek az elöntések miatt évente megújuló friss öntéstalaján megjelenő lágyszárú szint jellemző, magas növényei a pántlikafű (Phalaris arundinacea), a sárga mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), a vízi kányafű (Rorippa amphibia), de a fentebb említett okból kifolyólag a nagy csalán (Urtica dioica) és a ragadós galaj (Galium aparine) állományai is terjeszkednek. Az alacsonyabbak közül gyakoribb a fehér tippan (Agrostis stolonifera) és a mocsári perje (Poa palustris) mint fűfélék, továbbá a rózsaszín virágú borsos keserűfű (Polygonum hydropiper) és a sárga kúszó boglárka (Ranunculus repens). Inkább a feketenyár-liget-töredékekre jellemző a kora tavaszi salátaboglárka (Ficaria verna) sárga szőnyege, vagy az erdei varázslófű (Circaea lutetiana) helyenkénti előfordulása.
A puhafa-ligeterdők fontos elemei a bokrokra, fákra felkúszó liánok, amelyek egyrészt fásszárúak, mint az erdei iszalag (Clematis vitalba); másrészt félcserjék, mint a piros bogyójú ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara); a harmadrészt lágyszárúak, mint a fehér tölcsérvirágot nyitó sövény szulák (Calystégia sepium), vagy a kis lampionszerű termésfüzérekkel megrakott felfutó komló (Humulus lupulus). A puhafaligetek peremén alkotott szövevényüket fátyoltársulásnak is nevezik.
Lassan már a tájat is átformáló léptékűek azok a növénytakarót ért negatív változások, amelyek miatt sajnos említést kell tenni a jövevény- (adventív) növényekről is. Ezek többek között a fent említett élőhelyeket, növénytársulásokat is egyre inkább ellepik, szinte teljesen kicserélve az eredeti aljnövényzetet (s részben már a lombkoronaszintet is). Jó részüket valamikor dísznövényként alkalmazták. E növények meghonosodása, majd özönlése (inváziója) az utóbbi évtizedekben felgyorsult, s helyi megfelelője napjainkban már minden kontinensen növekvő természetvédelmi gondokat okoz. Hazánkban legismertebb a virágporallergén parlagű (Ambrosia artemisiifolia) inváziója, amely azonban akaratlan behurcolás következményeképpen terjedt el. Az említett inváziós vagy özönnövények többsége évelő, észak-amerikai, és a fészkes-virágzatúak családjába tartozik. Ilyen a fent említett parlagfű, vagy a szintén pollenallergén – az ártereken és parlagokon nyárközéptől sokhelyütt tengernyi mennyiségben sárgálló – magas aranyvessző (Solidago gigantea), a vízparti homokpadok ágaskodó sárga virágú vadcsicsókája (Helianthus tuberosus), vagy a lilásfehér virágú őszirózsa fajok (Aster lanceolatus, A. x salignus). Szülőfajai révén távol-keleti eredetű, de Európából leírt faj a fehér virágú, magas bambuszoid megjelenésű, széles levelű, hibrid japánkeserűfű (Fallopia x bohemica), amelynek növekvő sarjtelepeiben nem él meg más növény. Elsősorban a fűzligetekben lép fel tömegesen a Himalájából származó, édeskés illatú, egyéves, szép bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera). A fentebb már említett liánok csoportjába tartozik a parti füzesekre sápadt fátylat képező amerikai egyéves lágyszárú, a süntök (Echinocystislobata), amelynek felfújt kabaktermései lágy tüskékkel borítottak. A ligeterdők fái között pedig egyre inkább terjedőben van az észak-amerikai zöld juhar (Acer negundo).
Az ártéri növényzet fentebb említett nagy egységei a vízellátottság változásával egymásba átalakulhatnak. Csökkenő vízviszonyok által előidézett egymásra következésük (szukcessziójuk) esetén a puhafaligeteket már az üde lomboserdők közé sorolt keményfa-ligeterdők (tölgy-kőris-szil ligeterdők) váltják fel. Utóbbiak az ún. ártéri szukcessziósor záró (klimax-) társulásai, amelyek az árterek magasabb, ritkább elöntésű térszínein egykor sokkal kiterjedtebbek voltak. Elsősorban ezeket tüntették el a folyószabályozások, lecsapolások és erdőirtások. Lombkoronaszintjüket a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar, ritkábban a magas kőris (Fraxinus angustifolia subsp. Danubialis, F. excelsior) és a vénic-szil uralja. Dús cserjeszintjük leggyakoribb tagjai a pirosbogyójú kányabangita (Viburnum opulus), a veresgyűrű som és az ibolyásfekete csontárú kutyabenge (Frangula alnus). Gyepszintjükre jellemző a kora tavaszi hagymás, gumós, gyöktörzses (ún. geofiton) növények megjelenése (aszpektusa): a salátaboglárka, kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis), odvas keltike (Corydalis cava), tavaszi tőzike (Leucojum vernum). E ritka és értékes erdők már csak töredékekben fordulnak elő a Rába mentén. Ilyen a Sárvár melletti védett, őserdő jellegű Szatmári-erdő, amelyben 21 db, 350-400 év körüli kocsányos tölgy is él. Hasonló erdőmaradványok találhatók még Uraiújfalu és Kenyeri határában.
Az egykor szintén gyakoribb égeres láperdőknek a morotvák és lefolyástalan kis mélyedések nyújtanak még menedéket. Ezek a Csörnöc-patak szabályzása révén is megfogyatkoztak. A Vasi-Hegyhát fennsíkján összegyűlő csapadék a kavicstakarón átszivárogva a „hegylábi” fakadóvizekben, forrásokban jut a felszínre. A bővízű források és patakok sajátosan nyirkos, hűvös klímát biztosítanak az északi kitettségű hegypalástnak. Az ilyen környezetben fennmaradt legszebb égerlápokat a Csörnöc-Herpenyő forrásvidékén Halogy határában, és a nádasdi lőtér alatt, a Gyunác területen találjuk. A tavasszal mocsári gyólyahírtől (Caltha palustris) sárgálló, vízben álló mézgás égerfákkal és hamvas füzekkel benőtt süppedős területen lel menedéket a ritka és védett, kitelelő, szinte oldalág nélküli hajtású téli zsurló (Equisetum hyemale), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) és a békaliliom (Hottonia palustris).
A legömbölyödő bokrairól jól felismerhető rekettyés fűzlápok kedvező vízellátottságú, lefolyástalan mélyedésekben kialakult bokorfüzesek. Az uralkodó hamvas fűz (Salix cinerea) mellett még a kutyabenge cserjéje is kísérheti, de ritkán a füles fűz (Salix aurita) is megjelenhet benne. Ilyen lápi füzesekkel például Alsószölnök vagy Nádasd térségében (Gyunác) találkozhatunk.
Az égerligetek a Rába árterén is főként a hegyi patakokat kísérik, még viszonylag szép állományokban. A mézgás égernek néha a gyertyán (Carpinus betulus) is társául szegődik itt. Cserjeszintjükben a kutyabengét és a fekete bodzát találjuk. Gyepszintjükben uralomra juthat a zölden hullámzó rezgős sás (Carex brizoides). Hazánkban csak a Rába és a Csörnöc közti égeres lápréteken él (északkelet felé Vasvárig) a szárölelő levelű, keresztes virágú pajzstok (Peltaria alliacea).
A Rába-völgyben helyenként az üde lomboserdők közé sorolt gyertyános-kocsányos tölgyeseket is találunk. Ezek az ártérből kiemelkedő magaslatok elöntésmentes részein nőnek. A társulásban a névadó fák uralkodnak, de madárcseresznye (Ceraus avium) és más fafajok is előfordulnak itt. Cserjeszintje hézagos, főleg veresgyűrű somot, csíkos kecskerágót (Euonymus eurpaeus) és kányabangitát találunk benne, gyakori örökzöld liánja a borostyán (Hedera helix). Ennek az erdőtípusnak is gazdag a geofiton aszpektusa, például a sárga bogláros és a fehér berki szellőrózsával (Anemone ranunculoides,A. nemorosa), odvas és ujjas keltikével (Corydalis solida), galambvirággal (Isopyrum thalictroides). Ilyen környezetre lelünk, ha felkeressük Körmend mellett a horvátnádaljai Dobogó-erdőt. Tavasszal csodájára járhatunk a tengernyi tőzike fehér varázslatának, amelybe a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) élénk kékje kever színárnyalatot. (A tőzike egyébként végigkíséri a Csörnöc mellékét.) De sok itt a hóvirág, áprilistól pedig a gyöngyvirág (Convallaria majalis) is. Ha virágpompájában kissé szerényebb, de hasonló erdőtípus foltjai fordulnak elő még Rum, Sárvár és Uraiújfalu térségében is.
A Rába által elhagyott, lefűződött holtágak külön világot rejtenek; Csákánydoroszló és Rábahídvég között a leggyakoribb. Vízállásuk még ma is követi a Rába vízjárását, aszályos években akár ki is száradhatnak. A berkek sejtelmes morotváinak vízét különböző hínártársulások tarkítják. Elterjedtségük sajnos az utóbbi évtizedekben erősen lecsökkent, a fokozott mezőgazdasági vegyszerfelhasználás és a vízállásokba belemosott tartálykocsik szennyvize miatt.
A víz felszínén úszó, kerek levelű, szép fehér virágú békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) hínárjába olykor elegyedik a sárga virágát felemelő, védett közönséges rence (Utricularia vulgaris). A rögzült (gyökerező) hínárok alámerülő (szubmerz) csoportjába tartoznak sűllőhínár (Myriophyllum) és a békaszőlő (Potamogeton) fajok. Utóbbiak a Csörnöc-Herpenyő teljes hosszábban és a holtágakban is élnek. Ritka érték itt a békaliliom.
A víz felszínén úszók (emerz) csoportjának feltűnő szépségű társulása a tundérrózsa-hínár. Ismertebb tagjai a Kelet szent virágait idéző, ugyanakkor a vegyszeres szennyezések miatt ma már ritka fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a még gyakori sárga vízitök (Nuphar luteum), az ínségesebb időkben fogyasztott, gesztenyeízű, sulyom (Trapa natans) és a szépségdíjas, sárga virágú tündérfátyol (Nymphoides peltata).
A holtágak és a folyó mentén, az ártereken találkozhatunk a nádasokkal és magassásosokkal. A nádasokra jellemző, hogy a vegetációs időszak legalább egy részében víz önti el termőhelyüket. Viszonylag fajszegények, s a nádon (Phragmites communis) kívül más fajok is uralkodóvá válhatnak bennük, mint például a széleslevelű gyékény (Typha latifolia) vagy a vízi harmatkása(Glyceria maxima). Ritkábban a talán egykor keletről hozott és kivadult gyógynövény, a kontyvirág-félékhez tartozó védett kálmos (Acorus calamus) alkot állományt a mocsári nőszirommal. Gyakori bennük a vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica) és a vízi peszérce (Lycopus europaeus). Érdekes, fehéresrózsashzín, ernyőben álló virágai vannak a virágkákának (Butomus umbellatus).
A magassás-társulások egyik legszebb típusát a zsombéksásos alkotja. Névadó fajának elhalt növényi rostjaiból oszlopszerű zsombékok képződnek, amelyek megannyi kis szigetként állnak ki az időszakosan vízzel borított térszínből. Itt nyílik a kék pillangósvirágú mocsári lednek (Lathyrus palustris).
Az ártér vizenyős területein előforduló sásosok legelterjedtebb típusa a mocsári és a parti sás (Carex acutiformis, C. riparia) alkotta magassásos. Kívülük társulásalkotó lehet még több más sásfaj, így az alacsonyabb rókasás (C. vulpina) is. A magassásos jellemző fajai közé tartozik a bíborpiros virágú réti füzény, a vízi menta (Mentha aquatica), az iszap-zsurló (Equisetum fluviatile), de a sárgán virító mocsári gólyahírt is gyakran megpillanthatjuk. Itt kell megemlíteni a nagyon elterjedt pántlikafüvest is, névadó fajának a borzas és az éles sás (Carex hirta, C. gracilis) is társa lehet olykor.
A Rába-ártéren még viszonylag nagy területet foglalnak el a nedves rétek. Ezek egy része a láprétek közé tartozik amelyek az egykori lápok és égeres láperdők helyén, ártereken jöttek létre. Rengeteg szépséges, ritka, védett növénnyel büszkélkedhetnek. Ilyenek például a Csörnöc-Herpenyő-menti lápréteken az ibolyáskék szibériai nőszirom (Iris sibirica), a sötét égszínkék kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a lilásvörös mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. Palustris) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). Alsószölnöknél májusban virít a bíborvörös széleslevelű ujjaskosbor (D. majalis), de gyakori a kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica) és a széleslevelű gyapjúsás (Eriophorum latifolium) is előfordul. A Strém patakkal ölelkező Büksi-rét égerese mentén a kockásliliom (Fritillaria meleagris) barnásbíbor sakktáblamintás virágai még szép számban bókolnak. Sajnos a lápréteket is ellepik az özöngyomok, főképpen a sárga virágú magas aranyvessző.
Külön említést érdemel a nagyméretű lágyszárúakból álló jellegzetes magaskórós növényzet Változó összetételű állományokat alkotott esetenként az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a halovány aszat (Cirsium oleraceum), a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), a mocsári gólyaorr (Geranium palustre) vagy a közönséges lizinka dominanciájával. Arculata azonban az utóbbi évtizedekben erősen megváltozott, élőhelyeit az özöngyomok nagy mértékben meghódították.
A mocsárrétek a Rába-völgy ártereinek nedves, de nyáron kiszáradó termőhelyein még nagy területeket borítanak. Állandó és jellemző fűfajaik a fehér tippan, a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a sovány és réti perje (Poa trivialis, P. pratensis), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a réti csenkesz (Festuca pratensis), valamint a borzas sás. Olyan védett növénykincseket őriznek, mint a kockásliliom, amelynek Vasvár és Sótony között még több állománya ismert. Legértékesebb az Ikervár melletti lelőhely volt.
Az egykori ligeterdők kiírtásával születtek az évszázados kaszálórétek, amelyek inkább az árterek peremi, áradásoktól mentes, viszonylag kiemelkedő térszínein jellemzőek. Az Alpokalja legértékesebb kaszálórét-típusának uralkodó fűfaja a franciaperje (Arrhenatherum elatius); Velük nőnek még: a sárga ernyősvirágzatú pasztinák (Pastinaca sativa), a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), a közönséges bakszakáll (Tragopogon orientalis), a terebélyes harangvirág (Campanula patula) és A dél-burgenlandi Gyanafalva melletti üde kaszálók egyik dísze a tömeges krajnai pacsirtafű (Polygala nicaensis subsp. Carniolica), mely a Stiriacum flórajárás északi határvonalát jelzi.
Forrás: Rába és a Rába mente; Kalauz, túrázóknak és természetbarátoknak (BKL Kiadó, Szombathely, 2000) A könyv hasonló című fejezetének szerzője: Balogh Lajos
A Rába-völgy állatvilága
A folyóvölgyek számos állatfaj számára jelentenek terjedési lehetőséget, vándorlási, kóborlási útvonalat, ezért maguk a folyók és az őket kísérő ártéri ligeterdők fontos ökológiai folyosók is egyben. Ezen folyosók közvetítésével juthatnak el a hegyvidék fajai a hegységperemi területekre, illetve így adódik lehetőség az alföldi fajoknak, hogy felhatoljanak a hegyvidékek völgyeibe. Nyugat-Magyarország folyó- és patakvölgyei e tekintetben különösen érdekes állatvilágú területek, hiszen az Alpokból lefutó vizek itt érnek a medence alacsonyabb tengerszint felett fekvő területeire. A térség vízfolyásai közül a Rába a legjelentősebb. Eredésénél igazi hegyi patak, így az oxigénben dús, hideg, gyorsan áramló vízfolyásokra jellemző állatvilágnak ad otthont, amelynek elemei azonban – köszönhetően a kiváló vízminőségnek – még sokáig kísérik az egyre nagyobbá duzzadó folyót a medenceperemi tájakon is. A Rába-völgy hazai szakasza és a Csörnöc völgye zöld folyosóként köti össze az Őrség és a Kisalföld eltérő karakterű tájait. Az Őrség területéről, majd a Hegyhát északi oldalairól beléömlő patakok újabb fajokkal gazdagítják a folyó és a környező területek faunáját. Patakok, morotvák és holtágak, mocsár-, láp- és kaszálórétek, valamint ártéri ligeterdők, üde talajú elegyes erdők változatos mozaikjai teszik a területet kiemelten értékessé.
A Rábába és mellékvizeibe nyúló, vagy régebben bedőlt fákon, víz alatti cölöpökön, vízinövényeken, puhatestűek házain elágazó telepeket, vagy kéregszerű, sárgás bevonatot képez a közönséges tavi szivacs (Spongilla lacustris).. A part menti növényzeten alkot fehéres bevonatot a ritkább folyami szivacs (Ephydatia fluviatilis). A Rábában előforduló, a hidraszabásúak csoportjába tartozó csalánzó szervezetek piciny polipocskához hasonlítanak. A Rába jó vízminőségét bizonyítja, hogy a zöld hidra (Chlorohydra viridissima) és a nyeles hidra (Pelmatohydra oligactis) gyakori a folyóban.
A Rába homokosabb partszakaszain, vagy a partfal oldalába vésődve él a folyamkagyló(Unio tumidus) és a tompa folyamkagyló (Unio crassus). Elkülönítésük gyakran nehézséget jelent, mert teknőik alakja változékony.
A kagylókéhoz képest a csigák fajszáma jóval magasabb. Külön csoportot képeznek az elevenszülő fajok. A közönséges fiallócsiga(Viviparus contectus) széles, domború kanyarulatos házát veszély esetén kis „csapóajtóval”, a házfedővel be tudja zárni. A vízben élő csigák másik csoportját a tüdőscsigák képezik. Egy részük háza erősen lapított, spirálmeneteik egy síkba csavarodnak: ezek a tányércsigák. Az éles csiga (Planorbis planorbis) külső kanyarulatának pereme éles. Ez a faj és a nagy tányércsiga(Planorbarius corneus) inkább a Rábát követő morotvákban, kisebb nyílt vizű mocsarakban található meg. Hasonló módon inkább az állóvizekre jellemző a pocsolyacsiga (Radix peregra) és a nagy mocsári csiga (Lymnaea stagnalis), amelynek háza akár 4-6 cm nagyságú is lehet. Az ártér sásosaiban, nádasaiban, az ártéri erdők szegélyein levekre tapadva lelhetjük fel a nagy borostyánkőcsiga (Succinea putris) vékony, törékeny házú példányait. Az ártér magaskórósainak magas páratartalmú, nedves mikroklímatérsége több csigafaj számára teremt kedvező feltételeket.
Az ártéri erdők talajában hihetetlen tömegű állati szervezet él. A korábban már említett fonalférgek és gyűrűsférgek mellett azonban az élő anyag legnagyobb hányadát az ízeltlábúak teszik ki. Jelentőségük felbecsülhetetlen a szerves anyag lebontásában és a talajszerkezet alakításában.
A legtipikusabb vízi ízeltlábúak a rákok. Bár a plankton jelentős részét adó rákocskák inkább a tápanyagban dús állóvizeket kedvelik, a Rábában, a morotvák sekély vizében, időszakos vízállásokoban egyes fajok hatalmas tömegben jelennek meg. A magasabbrendű rákokat viszonylag kevés faj képviseli. A Csörnöc-Herpenyőben újra előfordul a folyami rák (Astacus astacus). Hajdanában sokkal gyakoribb előfordulású volt, azonban a vizek szennyezettsége miatt megritkult.
A gyors folyású, oxigénben gazdag, nyáron sem átmelegedő, tiszta vizű patakjainkban élnek legnagyobb számban a kérészek(Ephemeroptera). Ezek a fajok életük legnagyobb részét – néha éveket is – lárvaként töltik a vízben, majd kifejlett alakként (imágóként) alig néhány órás „kérészéletet” élnek. A Rába felső, szabályozatlan szakaszán azonban – köszönhetően a vízkémiai paramétereknek – számos ritka és természetvédelmi, faunatörténeti szempontból kimagasló értékű kérészfaj él. Ezek olyan fajok, amelyek Európa-szerte igen megritkultak. Számos fajuknak nincs is magyar neve, ezért csak a legértékesebbeket említjük. Az Isonycha ignota, az Oligoneuriella keffermuellerae, a Neoephemera maxima nevű fajok hazánk területéről csak Rábából ismertek! Bizonyos, hogy a folyó ausztriai részén is előfordulnak.
A korábban elmondottak alapján a kérészek igen érzékenyek a vízminőségre; ez a megállapítás még inkább vonatkozik az álkérészekre(Plecoptera). A lárvák oxigénigénye különösen nagy, ezért általában csak 1000 méter feletti magasságikban, hideg vizű hegyi patakokban élnek. Meglepő módon a Rábában több faj is előfordul! Kora tavasszal, néha hóolvadás után jelenik meg a fekete álkérész (Capnia bifrons). A többi faj is általában a tavasz végén repül. Számos, a Rábában élő faj európai szinten is védelmet érdemel!
Az ősi típusú rovarrendekhez tartoznak a szitakötők is. Valamennyi fajuk lárva és kifejlett alakban is ragadozó. Jellegzetes, élénk színű szárnyai miatt könnyedén felismerhető a sávos szitakötő (Calpteryx splendens). Az egyik leggyakoribb faj a levéllábú szitakötő (Platycnemis pennipes), míg az erdei rabló (Sympecma fusca) és a foltosszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus) ritkább. A vizek partján találkozhatunk a feketelábú szitakötővel(Gomphus vulgatissimus), a díszes légivadásszal (Coenagrion ornatum) és a laposhasú acsával (Libellula depressa). A Rábában erős populációja és a védett, Berni Konvenciós erdei szitakötőnek (Ophiogomphus cecilia). A faj állományai egész Európában erősen megfogyatkoztak, s majd mindenütt a kipusztulás szélére sodródtak. Ennek fő okai a vízszennyezés és a vizek szabályozása volt. Az Európában szintén veszélyeztetett Onychogomphus forcipatus lárvaalakú előfordulását már bizonyították a Rábából is. Sajnos a folyó Sárvár alatti szakasza lényegesen szennyezettebb a felső folyásához képest, így a szitakötő fauna is szegényesebb. Ennek ellenére egyetlen olyan hazai folyóvizünk, amelyben mind a négy hazai Gomphida-faj előfordul. Kiemelendő még a Berni Konvenciós Stylurus flavipes.
A Rába viszonylagos tisztasága miatt a tegzesek is megfelelő élőhelyeket találhatnak a folyó különböző szakaszain. Gyakori faj a mocsári tegzes (Limnephilus rhombicus).
Nagyon rövid a kifejlett alak élettartama az olyan rovarok esetében, amelyek imágó alakban már nem táplálkoznak. Ilyenek a különféle vízben fejlődő legyek és szúnyogok(Diptera) is. Az árvaszúnyogok (Chironomidae) rajzásukkor hatalmas mennyiségű tápanyagot vonnak ki és juttatnak el más élőhelyekre. A nyári áradások után visszamaradó időszakos vízállásokban tömegesek
A nagyobb testű fajok nem csak vízi rovarokat, hanem kisebb gerinceseket is fogyasztanak. Mivel e fajok imágói fényre is repülnek, utcai lámpák alatt is rájuk akadhatunk. Gyakoribb fajok még a recéshátú csíkbogár (Colymbetes fuscus) és az apró pocsolyacsiborka (Laccobius minutus). A vizek felszínén gyorsan tovamozgó bogarak a keringőbogarakhoz tartoznak. Gyakori képviselőjük a közönséges keringőbogár (Gyrinus substriatus). Külön említésre méltó a négypúpú karmosbogár(Macronychus quadrituberculatus) rábai előfordulása. A természetes vizek szennyezettsége a fajt egész Közép-Európában a kihalás szélére sodorta. A faj a Rába szinte teljes folyása mentén, illetve a Lapincsból (valamint a Pinkából, a Lajtából és a Zalából) is előkerült. Hasonló mondható el a Potamophilus acuminatus fajról is, amely az újabb gyűjtések során a Lapincsból és a Rába számos pontjáról került elő.
A poloskák közül is számos faj tért át vízi életmódra, de ezek jórészt sekélyebb állóvizekben találhatók. Nagyobb testű fajok tartoznak a ragadozó életmódot folytató víziskorpiók családjába. A család névadó faja, a víziskorpió (Nepa cinerea) ebihalakat, kisebb halakat zsákmányol. Hosszúra nyúlt mozdulatlan teste faágra emlékezteti a botpoloskát (Ranatra linearis). Sajátos úszásmódjukról kapták nevüket a hanyattúszó poloskák. Ezek is ragadozók, szipókájukkal igen fájdalmasan szúrnak. A közönséges és a tarka hanyattúszó poloska (Notonecta viridis, N. glauca) kisebb állóvizekben gyakori. Hasonlóan fájdalmasan szúr a ragadozó csíkpoloska (Naucoris cimicoides). A búvárpolokák (Corixidae) főleg algákkal táplálkoznak. A víz viszonylag nagy felületi feszültségét kihasználva, lábfejének utolsó ízén lévő kicsiny korongok segítségével siklik tova a vizek felszínén a rozsdáshátú molnárpoloska, vagy molnárka (Gerris thoracius).
A zugpókok egyik faja egészen különleges stratégiával alkalmazkodott a vízi életmódhoz. A búvárpók (Argyroneta aquatica) sűrű pókfonálból „búvárharangot” készít, amelyet levegővel tölt meg. Ebben helyezi el petekokonját és az ivadékok is itt kelnek ki. A víz felszínén ügyesen mozog a szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus), de inkább a vízparti növények között akadhatunk rá.
A Rábát követő puhafás ligeterdők a rovarok számtalan fajának jelentenek élőhelyet. Az ártérben és helyenként a hullámterében álló erdők talajszintjének rovarvilágát a rendszeresen levonuló árvizek alakítják.
A fűz- és nyárfák sok bogár számára nyújtanak táplálékot.. Legfontosabbak a levélbogarak (Chrysomelidae), az ormányosbogarak (Curculionidae) és a táplálékukban kevésbé válogatós cserebogárfélék (Melolonthinae).
A lepkék közül igen sok faj specializálódott a fűz és a nyár fogyasztására, több soktápnövényű, ún. polifág faj is ezen fák lombjával táplálkozik. Számos bagolylepke, így a sárga fűzbagoly (Mesogona oxalina), a nagyfoltú sárgabagoly (Ipimorpha subtusa), az ipszilon-nyárfabagoly (Enargia ypsilon), vagy az araszolók közül a szegélye nyárfaaraszoló (Lomaspilis marginata) hernyóival és magával a lepkével is gyakran találkozhatunk a folyót követő ártéri erdőben. A púposszövők közül a nagy púposszövő (Cerura vinula), a hermelin-púposszövő (C. erminea), a pohókfélék közül a nyárfalevélpohók (Gastropacha populifolia), a nyárfapohók (Phyllodesma tremulifolia), valamint a nyárfaszövő (Poecilocampa populi) különösen gyakoriak a Rába mentén. Az öregebb nyár- és fűzfák törzsében fejlődik a nagy farontó lepke, vagy fűz-farontólepke (Cossus cossus) hatalmas termetű hernyója. A puhafa ligeterdők fásszárú növényei számos tarkalepkének is táplálékot nyújtanak. A kis színjátszólepke (Apatura ilia) hernyója főleg a fehér nyáron (Populus alba) és a rezgőnyáron (P. tremula) található. A Rába mentén inkább a lilásbarna alak (forma clytie) fordul elő.
A hártyásszárnyúakhoz tartozó levéldarazsak közül is több faj specializálódott a fűz és a nyár fogyasztására. Gyakori képviselőjük hazánk egyik legnagyobb termetű buzogányos levéldarázs faja, a bunkóscsápú levéldarázs (Palaeocimbex quadrimaculata).
Az ártéri talajon lakó faunában a futóbogarak közül a nagytestű Carabus-fajokat a bőrfutrinka (Carabus coriaceus), a rezes futrinka (C. ullrichi), a ragyás futrinka (C. cancellatus) és a mezei futrinka (C. granulatus) képviseli. A futóbogarak ragadozó életmódot folytatnak, főleg csigákkal, rovarlárvákkal táplálkoznak.
A puhafákban járatokat készítő díszbogarak hazánk legszebb bogárféleségei. A zöld és a hatfoltos díszbogár (Agrilus viridis, A. sexguttatus) soktápnövényű, míg a fűzfa-virágdíszbogár (Anthaxia salicis) lárvája csak a fűzben fejlődik. Ezek között is vannak kevésbé válogatósak, mint a nyárfa-díszbogár (Dicerca aenea), a szeplős és az osztrák díszbogár (Poecilonota variolosa, Eurythyrea austriaca), illetve „nyárfa-specialisták”, mint a tarka díszbogár (Melanophila picta). A puhafákban igen jelentős számban fejlődnek különböző cincérfajok. Idősebb, odvasodó fűzfákban él a fémes, aranyos-bronzos színű pézsmacincér (Aromia moschata) lárvája. A vörösnyakú fűzfacincér (Obera oculata) lárvája vékony fűzágakban táplálkozik, míg a takácscincér (Lamia textor) inkább idősebb fűzekben fejlődik. A nyárfában is számos cincérfaj él. A legnagyobb és talán a legimpozánsabb a nagy nyárfacincér(Saperda carcharias), amely 2,5-3 cm-es nagyságot is elér. A kis nyárfacincér (Saperda populnea) szárnyfedőin csak különálló, sárgás szőrpamacsokat láthatunk. A nyolcpontos nyárfacincér (Saperda octopunctata) viszont zöldessárga alapon fekete foltos.
Bár rendszertanilag nem a halakhoz tartozik, de a legtöbben a halak közt említik a dunai ingolát (Eudontomyzon mariae). A Rábában és vízgyűjtő területén számos patakból ismert. Védett. A Rábában előfordul ponty (Cyprinus carpio), harcsa (Ictalurus nebulosus), menyhal (Lota lota), sügér (Perca fluviatilis), csuka (Esox lucius), balin (Aspius aspius), küsz (Alburnus alburnus), paduc (Chondrostoma nasus), domolykó (Leuciscus cephalus), nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus). A szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus) folyóban mindenütt előfordul, ahol tavi, folyami, vagy festőkagyló él, hiszen a nőstény ikráit a felsorolt kagylók valamelyikének kopoltyúlemeze közé rakja. További gyakori halfajok a márna (Barbus barbus), a bodorka (Rutilus rutilus) és a karika keszeg (Blicca bjoerkna).
Egyik legtarkább halunk, a naphal (Lepomis gibbosus) mint díszhal került hazánkba, de ma már mindenütt megtalálható. Természetvédelmi szempontból kiemelkedő értéket képvisel a magyar bucó (Zingel zingel) rábai populációja. Nagy számban fordul elő a sodrottabb szakaszokon egészen a torkolatokig. A folyó Nick feletti szakaszán folyamatosan emelkedik a német bucó (Zingel streber) egyedszáma. Legnagyobb tömegben Szentgotthárd magasságában (és a Lapincsban) regisztrálták. Áramláskedvelő, fenéklakó halunk, amely az előző fajhoz hasonlóan védettséget élvez. A homokos-kavicsos mederfeneket kedvel a szintén védett selymes durbincs(Gymnocephalus schraetzer). Igen dekoratív hal, hátán és oldalán 3-4 sötétbarna csíkkal. A közelmúltban nyilvánították védetté a fürge csellét (Phoxinus phoxinus). A Rába felső folyásán és szinte valamennyi mellékvizében is él ez az áramláskedvelő faj. Bár a sebes pisztárn (Salmo trutta m. fario) a Rába több pontjáról ismert és a horgászok néha fogják is, ezek a példányok feltehetően ausztriai tenyészetből szöktek meg. Önfenntartó állományai csak a Pinkában és néhány őrségi patakban élnek.
A vizek mentén, nedvesebb élőhelyeken mindenütt találkozhatunk kétéltűekkel, és hüllőkkel egyes helyeken jelentős tömegben is. Ezek közül fontos megemlíteni a pettyes gőtét (Triturus vulgaris), a vöröshasú unkát (Bombina bombina), a barna varangyot (Bufo bufo), a zöld varangyot (Bufo viridis), a barna ásóbékát (Pelobates fuscus), a zöld levelibékát (Hyla arborea), az erdei békát (Rana delmatina), a gyepi békát (Rana temporaria), a kecskebékát (Rana klepton esculenta), a kis tavibékát (Rana lessonae), a tavi békát (Rana ridibunda), a mocsári békát (Rana arvalis wolterstroffi), a fürge gyíkot (Lacerta agilis), a törékeny gyíkot (Anguis fragilis), a rézsiklót (Coronella auriaca), a vízisiklót (Natrix natrix), és a mocsári teknőst (Emys orbicularis).
A teljes Rába-völgy madárfaunája igen gazdag, az észlelt fajok száma 200 fölött van, amelyből 110-nél több fészkelő madár. A Rába mentén elterülő rétek és morotvák a térségben fészkelő, a maga nemében rendkívüli fehér gólya (Ciconia ciconia) kolónia fő táplálkozó területét jelentik. A gólyák által legsűrűbben lakott települések közül is kiemelkedik Körmend, ahol 30-40 pár fészkel. A Rába ártér kiváló táplálkozó helyet jelent a fehér gólyának, így a fészkelő párok száma örvendetesen gyarapodott az elmúlt évtizedben. Mivel a Rába völgyében kevés a nagyobb kiterjedésű, összefüggő erdő, alig egy-két pár fekete gólya (Ciconia nigra) költ, azonban az ártér, az áradások utáni kiöntések, tocsogósok számukra is terített asztalt jelentenek. Akár 10-15 km-es távolságból is felkeresik a Rába menti táplálkozó helyeket. A félig domesztikálódott tőkés réce (Anas platyrhynchos) közepesen gyakori fészkelő és rendszeresen vonuló fajunk, míg a böjti réce (Anas querquedula) esetleges költéséről vannak csak adataink. A folyó mentén fragmentumokban található idősebb gyertyános-kocsányos tölgyesek és az idős füzesek ritka fészkelő madara a darázsölyv (Pernis apivorus). Ritka kóborló madár a területen a békaszó sas (Aquila pomarina). A halászsas (Pandion haliaetus) azonban rendszeresen átvonul. Itt-ott feltűnik a réti sas (Haliaetus albicilla). A barna kánya (Milvus migrans) esetleges költése is feltételezhető volt Sárvár mellett. A madarak közül kiemelendő a kis lile (Charadrius dubius), amely fajnak a kopár térségek alkotják élőhelyét, így a Rába gyér növényzetű kavicszátonyainak jellemző madara. Főleg vízi ízeltlábú szervezetekkel, csigákkal táplálkozik. Védett madár. A Rába másik jellegzetes, de kis számban fészkelő madara a billegetőcankó (Tringa hypoleucos). A puhafa ligeterdők, illetve az idős gyertyános-kocsányos tölgyesek odvasodó fái odúlakó madarak egész sorának kínálnak lakóhelyet. A hamvas küllő (Picus canus), a fekete harkály (Dryocopus martius), a közép fakopáncs (Dendrocopos medius) bár nem gyakori, de jellegzetes fészkelő fajai a Rába menti erdőknek. A hegyi és a rövidkarmú fakusz (Cerhia familiaris, C. brachydactyla) a maradvány tölgy-kőris-szil ligeterdőkben idős fűz-nyár ligetekben gyakorta költ. A Rábát szegélyező fűz-nyár ligetek jellegzetes fészkelő madara a függőcinege (Remiz pendulinus). Magassások, nádasok, a holtágak aranyvesszővel benőtt szegélyei jelentik a réti tücsökmadár (Locustella naevia), a berki tücsökmadár (L. fluviatilis) és a nádtücsökmadár (L. luscinioides) fészkelőhelyeit. A Rába-ártér egyik gyakori és jellegzetes fészkelőmadara az énekes nádiposzáta (Acrocephaluspalustris); mellette további poszáta és füzike fajok színesítik az ártér madárvilágát. A Rába meredek partfalaiban parti fecske (Riparia riparia) kolóniák és jégmadár (Alcedo atthis) költőüregeit fegyelhetjük meg. Éles rikkantása már messziről elárulja ez elreppenő jégmadarat. Hasonló kitettségű partfalakban néhány gyurgyalag pár (Merops apiaster) is sikerrel telepedett meg, de a potenciális fészkelőhelyeknek csak töredékén költ.
Az eddigi vizsgálatok több mint harminc emlősfajjelenlétét mutatták ki. A vidra (Lutra lutra) hazánkban mindig a ritkább ragadozók közé tartozott.Európában populációi a vízrendezés, az állandó csapdázás miatt erősen megfogyatkoztak. A vízinövényekkel gazdagon benőtt partszakaszon, a vízfolyások töltéseinek oldalába ásott kotorékban lakik a pézsmapocok, vagy másik nevén a pézsmapatkány (Ondatra zibethicus), a patakok mentén a kósza-, vagy vízipocok (Arvicola terrestris), a csalitjáró pocok (Microtus agrestis) és a törpeegér (Micromys minutus). Továbbá találkozhatunk még hermelinnel (Mustella ermina), vízicickánnyal (Neomys fodiens), Miller vízicickánnyal (Neomys anomalus milleri), borzzal (Meles meles), nyuszttal (Martes martes), tűrő nyesttel (Martes foina), menyéttel (Mustela nivalis), erdei cickánnyal (Sorex araneus), erdei egérrel (Apodemus sylvaticus), mogyorós pelével (Muscardinus avellarius), erdei pelével (Dryomys nitedula) és mókussal is (Sciurus vulgaris). A nagyvadak közül túlszaporodott állományokban tenyészik a gímszarvas (Cervus elaphus) és a vaddisznó (Sus scrofa). Az őz (Capreolus capreolus) kisebb csoportjait réteken, erdőszéleken, mezőgazdasági területeken láthatjuk. Igen elszaporodott a róka is (Vulpes vulpes). A védett denevérek közül említést érdemel a bajuszos denevér (Myotis mystacinus A terület nem kínál alkalmas pihenő- és telelőhelyet denevérek számára, így inkább épületlakó fajokkal találkozhatunk. További előkerült fajok a korai denevér (Nyctalus noctula), szürke hosszúfülű denevér (Plecotus austriacus), vízi denevér (Myotis daubentoni), kései denevér (Eptesicus serotinus) és a leggyakoribb közönséges denevér (Myotis myotis).
Forrás: Rába és a Rába mente; Kalauz, túrázóknak és természetbarátoknak (BKL Kiadó, Szombathely, 2000)
A könyv hasonló című fejezetének szerzője: dr Vig Károly