Az Őrségi Nemzeti Park természeti értékei

A térség természetföldrajzi jellemzése

Az osztrák, a szlovén és a magyar határ találkozásánál elhelyezkedő terület változatos kistájak összessége. Különleges folyók és patakok formálta dombvidék, melyet a szubalpin klíma, közel ezer forrás, több tucat kisebb-nagyobb patak, titokzatos láp, vadvirágos rétek és a gyantaillatú erdők ölelésében megbúvó apró falvak tesznek varázslatossá. A vízitúrázás szerelmesei, az erdei barangolások kedvelői és a természetvédelmi kuriózumokra vágyó kirándulók éppúgy megtalálhatják a számukra fontos látnivalókat, mint az erdei iskolát szervező pedagógusok, a horgászok, vagy a trófeákat gyűjtő vadászok.

A tanulmány által érintett terület a Körmend-Zalalövő vonaltól nyugatra, Vas és Zala megye határán helyezkedik el,  a Dunántúl egyik  legtermészetesebb vidéke. A természetes, ill. természetszerű területek 75 százaléknál is nagyobb mértékben fordulnak itt elő. Ez azonban nem homogén, sem természetrajzilag, sem a természetet állandóan formáló emberi gazdálkodás jellegét és mértékét tekintve. Jelentős hányada , közel harminc éve természetvédelmi oltalom alatt áll, 2002. márciusa óta   nemzeti park. A határmenti együttműködések következtében,  1998. óta, három ország határán átnyúló naturpark és várhatóan az Európai Unió ökológiai hálózatának részeként, hamarosan  Magyarország egyik első Natura 2000 területe is lesz.  

E fejezet keretein belül csak az egész vidékre vonatkoztatható általános tudnivalókat ismertetjük. Részletesebb információkat talál az olvasó a természetvédelmi oltalom alatt álló területről a tanulmány további fejezeteiben.

Földtörténeti áttekintés

             Aki nyitott szemmel jár a természetben, annak bizonyára feltűnik, hogy milyen kavicsos ezen a vidéken a talaj. Ezt a gyakran sárga vagy vörös agyagba ágyazott kavicsot láthatjuk az utak rézsűjében, a patakok medrében is. Hogyan került ide ez a sok kavics? A válaszért több millió évet kell visszamennünk az időben.

            Magyarország medencealjzatában sok változatos kőzet található, melyek korábban egy afrikai és egy európai lemezdarab részei voltak. Ezek a lemezdarabok a kréta időszak végére, kb. 60-70 millió éve csúsztak egymás mellé, és alakították ki azt a fő törésvonalat, amit ma Hernád-Kulcs-Zágráb vonalnak hívnak. Néhány millió évig tartott a felszín mozgása, és a legjelentősebb változások a hegységképződések (Alpok, Kárpátok) kapcsán történtek. A süllyedéseket elöntötte a tenger, a kiemelkedéseket a szárazföld felszínformáló erői változtatták. A miocén korban (10-25 millió éve) hazánk területén a Szarmata-tenger hullámzott, mely lassan lefűződött a nagy tengerekről, és beltengerré változott. E korszakban jelentős mészkőrétegek keletkeztek. A pliocén korban, 8-5 millió éve a Pannon-beltenger borította a mai Kárpát-medence területét, mely a belefutó folyók következtében egyre édesebb vizű lett, és lassan feltöltődött. Időközben vulkánok születtek, és aludtak ki, míg végül Magyarország egész területe szárazfölddé vált. Az emelkedő hegységekről leszaladó patakok és folyók rengeteg törmeléket, kavicsot, homokot, iszapot hordtak a süllyedő peremvidékekre, a tengerbe, a feltöltődő öblökbe és tavakba. A folyók azonban egészen máshol hömpölyögtek, mint ma. A pleisztocén elején a mai Dráva-vidéken terpeszkedő mélyedés felé folytak a vizek. A Balatonnak és  a Dunántúli-középhegységnek híre-hamva sem volt még ekkor. A legjelentősebb folyók az Ős-Duna, az Ős-Rába és az Ős-Dráva voltak.

A felszín azonban nem volt nyugalomban. Az emelkedések, süllyedések a Gleichenberg- Keszthely vonalon, illetve a Dunántúli-középhegység területén vízválasztót hoztak létre. A Duna és a Rába őse ettől kezdve kelet felé fordult. Az Ős-Rába, később fokozatosan nyugat felé csúszott, helyet adva a Zala ősének, amely ekkor még a Dunába folyt. A Marcal mai medencéjét is ekkor takarították ki ezek a folyók (főleg a Rába), létrehozva a bazaltsapkák alatt megmaradt tanúhegyeket (Ság, Somló).

            A pleisztocén közepén történt az újabb változás, amikor a Dél-Zalától a Kapos felső folyásán keresztül Kalocsáig létrejött egy süllyedék, és tőle délre a Zselic-Mecsek vidékén kialakult egy újabb vízválasztó vonal. A Felső-Kapos-Kalocsai süllyedékbe folyó vizek közül az egyik, addig jelentéktelen patakocska lassan elérte, majd átvágta a Zala fölötti vízválasztót, és a Zala vizét maga felé fordította. Ezt hívják szaknyelven folyólefejezésnek vagy kapturának. A Zala ezentúl ebben a süllyedékben folyt, és elhagyott völgyét átvehette a középhegységből érkező Marcal.

            Az Alpok felől lefutó kisebb folyók (Pinka, Gyöngyös, Répce, Ikva) követték az említett nagy folyók irányváltoztatásait, és velük közösen építették hordalékkúpjaikat. Ezek szétterített anyaga adja többek között az Őrség kvarckavicsból álló alapkőzetét is.

            A változások tovább folytak, és megkezdődött a Balaton kialakulása. A pleisztocén végén,  már létrejött a balatoni elősüllyedék, amelyen azonban a vizek, ha esésük csökkent is, még keresztülfolytak. Végül mintegy 20-50 ezer évvel ezelőtt kialakult a Balatoni-medence, amit több kisebb tavacska töltött ki, és ezek már magukhoz vonzották a patakokat. Újabb vízválasztó született a Kapos-völgy felé. A különálló tavacskák később összeforrtak, így a mai Balaton területénél jóval nagyobb tó jött létre: a Balatoni-tómedence. Ide tartozott például a Kis-Balaton, a Nagy Berek, és több ma már feltöltött öblözet is. Korábban jóval idősebb képződménynek tartották a Balatont, de az újabb, virágpor analízisre támaszkodó vizsgálatok, fiatal képződménynek mutatják. Kiterjedése, vízfelülete és mélysége az évezredek során többször változott a mainál nagyobb de jóval kisebb is volt már. A Zalán, a Balaton kialakulásával együtt, a megváltozott lefolyási rendszer hozta létre a második kapturát: újabb kisebb patak érte el a Zala völgyét, és annak vizét a folyó a Balatonba vezette.

Földtani felépítés

Geológiailag fontos tényező, hogy a Rába vonalától DK-re eső részek már a triászi, az ettől É-ÉNy-ra fekvő területek, még a neogén időszakból akkumulációs térszintként mutatkoznak. Az ópaleózos kristályos rögök a területen Ny-ról K-re haladva egyre mélyebben találhatók a vastagodó tengeri üledék alatt. A Pannon-tenger visszahúzódása után az Ény-i-É-i irányból folyó vizek (főleg az Ős-Duna) Nyugat-Dunántúl területére regionálisan váltakozó vastagságban a Keleti-Alpok előteréből származó felső pannon-kori meszes homokot raktak. Ez a pliocén legvégén kisebb-nagyobb eróziót szenvedett, majd a pleisztocén elején megindult az alpi folyóknak, az erodált  térszínre, kavicsot rakó tevékenysége. Az Ó-pleisztocénben a Rába a Bakonyaljáig nyúló hatalmas kavicsos hordalékkúpot épített a jelenlegi Marcal-medence területére. A közép-pleisztocénben, a Rába már a Kemeneshát területén rakta le a kavicsos hordalékát. Az Őrséget és a kapcsolódó területeket tehát pliocén kori laza üledékes kőzetek borítják. Főként kavics, de találunk agyagot és homokot is a talajképző kőzetek között.

            A térség domborzatára keleten a lapos, fennsíkszerű dombok jellemzők, míg nyugaton a táj mozgalmassá válik, sűrűn követik egymást a dombok és a patakvölgyek. A terület északi részén a Rábát kísérő dombok meredek letörései teszik változatossá a felszínt. A táj nyugatról keletre lejt. Átlagmagassága a Rába és a Felső-Zala között 270-300 m. Legmagasabb pontja az Ezüst hegyen (386 m) van, a legalacsonyabb a Szala völgye, Felsőjánosfa határában (194 m). Érdekesség,  hogy a Szala alacsonyabb térszínen folyik, mint a Rába.

Talajviszonyok

            Az „Őrség” talaját legnagyobb részben erősen kötött nehéz, hideg, mésszegény, több helyen kaviccsal kevert sárgás barna agyag alkotja. A talajok erősen kilúgozott erdei talajok. A felső talajréteget élesen elkülönülő tökéletlenül lebomlott növényi részekből álló nyers-humusz adja. A felső rétegekből a mész teljesen hiányozhat, a ph érték 5-5,5 közötti. A talaj vízgazdálkodása kedvezőtlen. A lehulló csapadékot a talaj mohón felszívja, közben megduzzad, ezért hajszálcsövességét elveszti és az alsóbb talajrétegekbe, már kevés víz jut, ezért a talajviszonyok sajátossága, a vízzáró rétegek következtében kialakuló pangóvíz, és a pszeudoglejes rétegek. A talaj kötöttsége, annak felmelegedését és szellőzését is nagyban akadályozza. A savanyú szellőzetlen és hideg talajban a makrogerinctelenek és a mikroorganizmusok, egyaránt nehezen szaporodnak, illetve élnek meg. A giliszta is feltűnően kevés ezekben a talajokban. A fenyvesek gyantadús fenyőtűinek humifikációs tulajdonsága gyengébb, mint a lombos erdőké, mely szintén a talajéletre negatívan hat. Kedvezőtlen az is, különösen mesterséges fenyőültetvények esetén, hogy a  fenyők lomkoronája meglehetősen sok csapadékot tart vissza, mely a talajok szárazodásához vezethet.  Az Őrség talajainak másik jellemzője az egyes területeken tapasztalható erodáltság, melynek oka, részben az elmúlt évszázadokban ott folytatott eróziót okozó gazdálkodás (bakhátas szántás, legeltetés, alacsony záródású erdők). Egyes völgyalji területeken viszont, a lemosódott talajrétegek felhalmozódásával kell számolnunk. A legfőbb talajtípusokon (pszeudoglejes barna erdőtalaj) kívül előfordul az agyagbemosódásos barna erdőtalaj is.  A Rába, és a Szala mentén öntéstalajok, valamint a réti- és láptalajok is megtalálhatók.

Vízrajzi tényezők

A vidék három vízgyűjtő területhez tartozik: a Kerka a Mura-Dráva vízrendszerhez, a Szala a Balatonhoz, a Lugos-patak, illetve általában az északra futó patakok a Rába vízgyűjtőjéhez kapcsolják. Több kisebb vízállás, láp, mocsár található (Fekete-tó, Ördög-tó stb.) itt. Valódi, természetes, nyílt vizű tó nincs. Ősidők óta jellemzőek a területre a mesterséges, többnyire völgyzárógátas tavak. A Szőce patakon a XVIII. század végén készült katonai térkép két duzzasztott tavat is jelölt. A legjelentősebb ma is létező tavak: Hegyhátszentjakabnál a Vadása-tó és a, Vadása II.-tó, Zalalővőnél a Borostyánkő-tó, a Szentgotthárd-Máriaújfalunál a Hársas-tó, Felsőmarác és Halogy között a Himfai-tó,  Ivánc és Őriszentpéter között a Barkás-tó, Bajánsenye közelében az egykori halastó.. A vidék rendkívül gazdag forrásokban, számuk megközelíti az ezret.

Tavasszal a felszíni vizek megsokasodnak, szinte minden mélyedésben víz csillog, minden kis árokban víz csordogál. Nyárra a felszíni vizek egy része eltűnik. Az időszakos vízmosások, pocsolyák, a vegetációs idő második felében, csak egyszerre lehulló nagy mennyiségű csapadék esetén telnek meg vízzel.

 Legjelentősebb vízfolyás a Rába. Néhány rövid szakaszt leszámítva, ma is szabályozatlanul folyik kanyargós medrében. Igazi, élő, vad folyó, mely állandóan formálja medrét, és évente legalább egyszer, de néha többször is árvizet okozhat. Gyors sodrása és erősen örvényes volta is magyarázza, hogy ezen a felső szakaszán még tisztának mondható. E tényező, valamint szabályozatlansága, unikális gerinctelen faunája és  ritka halai, az ország egyik fontos természeti  értékévé emelik.

A vízrajz kapcsán szólni kell a felszín alatti vizekről. Az Őrség csaknem egész területére, de a laposabb, szélesebb kavicshátakra és a kiszélesedő völgyek alsó területeire különösen jellemző a magas talajvíz, mely kora tavasszal a felszínen is megjelenő vízállások formájában mutatkozik meg. Nyárra ezek nagy része eltűnik, olykor a patakok is kiszáradnak. A talajvíz magassága és annak felszínen való megjelenése a csapadék mennyiségén kívül a vízzáró réteg mélységétől függ, mely lényegében egy második láthatatlan domborzatot alkot. Ennek az agyagos rétegnek az egyik helyi kihasználása a tóka, mely egy négyzet alakú néhány méter átmérőjű vízállás, melyet a porták közelében a vízzáró rétegbe mélyítettek. Az itt összegyűlő vizet állatok itatására és mosásra is használtak.

Az éghajlat jellemző vonásai

            A vidék éghajlata nedves szubalpin, mely a Dunántúl és az Alpok közötti átmeneti helyzetével van összefüggésben. Az alpokalji hatáson kívül érvényesülnek az atlanti, a kontinentális és a szubmediterrán hatások is. Éghajlata igen kiegyensúlyozott: ritkán forró a nyár, és nem túl hideg a tél. A borultság 60-70 %, a napsütéses órák száma 1700-1800 óra/év. Az „Őrség” leghidegebb hónapja, általában a január, legmelegebb pedig a július. Az év legcsapadékosabb hónapjai, a június és a július, sok a csapadék még szeptemberben is. (90-120 mm/hó). Legszárazabb a február és a január (30-40 mm/hó). A csapadék nyugatról keletre haladva csökken. A zivataros napok száma magas (kb 25). A kora nyári, nyári zivatarok gyakran jégesővel járnak.

            A lejtviszonyok, a szintkülönbségek szintén erős befolyásolói a hőmérsékletnek. A dombtetők és a völgyfenekek között a szintkülönbség gyakran 100-150 m. A terület évi átlaghőmérséklete 10,03 °C, az évi csapadék 900-1000 mm között van, melyből 600 mm vegetációs időben hullik le. A csapadékmennyiség az utóbbi években mintegy évi 200-300 mm-rel múlta alul a szokásos értéket. Az aszályt legfőképpen a mesterséges fenyvesek, főleg a lucosok sínylették meg (szúkár). Jelentősek a mikroklimatikus különbségek is. Egyes mély patakvölgyekben augusztusban is fagypont közeli hőfokok fordulnak elő. A lápok, láprétetek környékén tartósan párával telített a levegő, ugyanakkor az erodált talajú kavicshátak, olykor betonkeménnyé szilárdult felszíne szélsőségesen száraz állapotot mutat. A terület nyugati, az Alpokhoz közelibb része a nedvesebb, hűvösebb, a keleti rész pedig a melegebb, szárazabb.

Tájbesorolás

            Vas megyét heterogén arculatú kistájak alkotják, melyek felszíni jellemzői a Kárpát-medence és a Keleti-Alpok itteni találkozásából adódnak. Ezeket röviden a pannóniai, az alpi-atlanti és a szubmediterrán hatások keveredésével szokták jellemezni. Geomorfológiailag és általában természetföldrajzilag a nyugat-magyarországi peremvidék kistájai eltérő sajátosságaikkal befolyásolják a vegetációs egységek kialakulását, fejlődését és változásait.

Így tehát a túrakalauz által tárgyalt terület nagyrésze a Keleti-Alpok nagytájba tartozik. Két középtájcsoport, a Magyar-Alpok és az Alpokalja osztozik a területen, melyen belül elkülöníthető kistáj a, a Rába-völgy, a Vasi hegyhát, a Felső-Őrség (ennek nyugati fele a Vendvidék), a Felső-Zala-völgy és a Kerka-vidék. Ha a terület erdőgazdasági tájbeosztását vizsgáljuk, hasonló változatosságot tapasztalunk. Eszerint a terület a Nyugat-Dunántúli tájcsoporton belül több tájrészletre tagozódik, úgymint az Alsó-Őrség és a Felső-Őrség valamint a Nádasd-Szőcei-fennsík. A negyedik a Szentgyörgyvölgyi szálalóerdő néven leírt tájrészlet.

Az Őrség eredetileg történeti eredetű elnevezés, mely 18 falut jelentett. A Vendvidék etnikai alapú megjelölés, melyet a helyi lakosság egy része szívesebben helyettesít a Szlovén-vidék kifejezéssel, ugyanakkor a Trianon előtti térképek, Tótság névvel illették ezt a területet. A ma is használatos iskolai  térképek, melyek Magyarország domborzatát ábrázolják nagyvonalúan Vasi hegyhát névvel illeti a hármashatártól  Sárváríg húzódó dombvidéket, mely elnevezés ellen valószínüleg tiltakoznának az Őrségi és a Vendvidék lakosai is. Hegyhátszentmárton, vagy Hegyhátszentjakab lakói pedig településük árulkodó elnevezése ellenére szívesebben tekintik magukat őrségieknek. Az Őriszentpétertől nyugatra fekvő falvakra (Bajánsenye, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa, Gödörháza, Velemér) használják a Belső Őrség kifejezést az utóbbiakra pedig a Hetés megnevezést is. A Történeti Őrség körül elhelyezkedő falvakra (Kondorfa, Farkasfa, Ivánc, Szőce, Felsőjánosfa vonatkozásában a Külső Őrség elnevezést is lehet hallani. Érdekes, hogy a Zala-folyó Vas megyében még Szala névre hallgat. A Rábától északra Rábafüzes és Kemestaródfa között elhelyezkedő dombvonulatra használatos a Rátóti-dombvidék elnevezés is. Bonyolítja a helyzetet, hogy a különböző tudományágak (néprajz, földrajz, botanika) szintén használják az Őrség elnevezést, de mind más, más területet értenek alatta. Minderre még rátaesz egy lapáttal az Őrségi Nemzeti Park neve, mely egy  határozott jogi-térképi vonallal körülhatárolt területet jelent. E könyvnek nem feladata rendet vágni az elnevezések sűrűjében, ezért az egyszerűség kedvéért mi általánosságban Őrség névvel illetjük a túrakalauz által érintett térséget.

Vegetáció-történet

            A  térségre jellemző természetes, természetszerű növényvilágot a táj arculatát egy-egy időpillanatban a természeti tényezők mellett az ott élő lakosság mindenkori tevékenysége befolyásolja. A természetföldrajzi körülmények változásai általában elég lassúak ahhoz, hogy emberi léptékben mérve érzékelhetőek legyenek. Általában évezredek évszázadok változásait érdemes áttekinteni. A különböző tényezők közül leggyorsabbaan a klimatikus változások fejtik ki hatásukat. Az emberi hatások viszont már néhány év alatt is akár vegetációs léptékben mérve is komoly változásokat eredményezhetnek.

            A vegetáció változásainak szempontjából a klímatörténetben a legutolsó jégkorszakig érdemes visszaugrani. Az ún. Würm jégkorszak mindössze 15-12 ezer éve ért véget. Ám ezt követően elképesztő sebességgel alakult át a Föld geográfiai képe. A tengerszint közel 100 méterrel emelkedett meg és ezzel korábban létező szárazföldi utak szűntek meg, mint például az Ázsia és Észak Amerika között a Bering szoros.A Kárpát-medencében addig jellemző vegetáció, a tőzegmoha fajokkal jellemezhető lápok, a mai tundrára jellemző sok mohát zuzmókat és apró virágos növényeket tartalmazó gyepek, és a mai tajgára törpefenyvesekre emlékeztető vegetáció fokozatosan alakultak át  lomberdőkké. Az utolsó jégkorszak óta tartó felmelegedésnek is voltak azonban különböző periódusai. Ha a Kárpát medence klímaváltozásainak időszakát az elmúlt kétezer évre szűkítjük le akkor az itt érezhető első klímatörténeti korszak az ún. római optimum éghajlat időszaka volt, amely az i.e. I. században kezdődött és az i.sz. IV. században ért véget. A vizsgálatok szerint Pannóniában ezekben az évszázadokban igen enyhe volt az éghajlat. A IV. század végétől a VIII. század derekáig tartott a népvándorlás korának hűvös és száraz éghajlatú korszaka, amelynek történetileg legfontosabb és legsúlyosabb következményekkel járó hatása a Közép-Ázsiát és az Arab-félszigetet sújtó szárazság volt. A VIII: század végétől a XIII-XIV. század fordulójáig tartott a középkori optimum éghajlat időszaka, amelynek a rekonstrukciók szerint helyenként a jelenkor felmelegedésénél is enyhébb klímája tette lehetővé mind az észak-atlanti viking kirajzást, mind pedig az európai gazdaság növekedését elindító „középkori mezőgazdasági forradalmat”. A következő éghajlati korszak a kis jégkorszak kezdetét illetően megoszlik a kutatók véleménye. Egyesek szerint ez a XIV. század elején, míg mások szerint az 1560-as években kezdődött. Nincs vita azonban a korszak végét illetően. Valamennyi kutató egyetért abban, hogy a kis jégkorszak az 1860-as évek közepén ért véget. A XIX. század utolsó harmadában elkezdődött a jelenkori felmelegedés időszaka.

            A vizsgálatok szerint a kis jégkorszak hűvös és csapadékos időjárással jellemezhető éghajlati rendszere a XVI. Század második felétől a XVIII. Század végéig határozta meg a Kárpát medence éghajlatát. Érdekes adat, hogy ebben az időszakban a Balaton vízszintje 4 méterrel volt magasabb a jelenlegi szintnél (ez még a Sió csatorna megépítése előtt volt). Erre a korszakra a Kárpát-medencében a „természetes évszakok időtartamának és időhatárainak a megváltozása volt a legjellemzőbb. A kis jégkorszak idején a március gyakorlatilag téli hónappá vált, a június pedig valójában tavaszi hónap lett, a nyár időtartama júliusra és augusztusra korlátozódott. A korszakra jellemző lehűlés elsősorban a téli félév hideg időjárásában mutatkozott meg, ám lényegesen nagyobb jelentőségű volt főként a vegetációs időszak szempontjából a nyári félév csapadéktöbblete. A XIX. század első felétől a XX. Század derekáig tartó másfél évszázadot átmeneti éghajlat jellemezte, amelyen belül enyhébb és hűvösebb, csapadékosabb és szárazabb évtizedek váltották egymást. A XX: század derekán azonban kibontakozni látszik a jelenkori felmelegedés meleg és száraz időjárással jellemezhető éghajlati rendszere. Erre a periódusra jellemző, hogy a téli hónapok időjárása válik tavasziassá a nyári hónapok pedig sokat veszítenek önálló éghajlati karakterükből. A téli félév lényegesen enyhébbé vált a nyári félévben pedig erőteljes szárazodási trend jelentkezett. Ez utóbbi korszak éghajlatának alakulásában azonban már nemcsak a természetes folyamatoknak, hanem az emberi-ipari tevékenységnek is nagy szerep jut. Az eddigi trendek vizsgálata alapján a természetes folyamatokkal kalkulálva a jelenkori felmelegedés 3-600 évig tart majd, amiből 140 év már eltelt.

           A közelmúlt mindössze néhány évnyi “apró”, elsősorban a csapadék mennyiségében megnyilvánuló éghajlatváltozása és ennek hatásai (lucosok száradása) is bizonyítják, hogy érdemes odafigyelni ezekre a változásokra. Ezt indokolja többek között az is, hogy a  terület legértékesebb társulásainak olyan tőzegmohás lápokat, lápréteket és erdőket tartunk, amelyek a feltételezések szerint az utolsó jégkorszak után lassan felmelegedő klímának megfelelő vegetációt őriztek meg. Ma ezek tőlünk északra, illetve a magas hegységekben fordulnak csak elő nagyobb mennyiségben. Mára több olyan adat gyűlt össze, mely azt bizonyítja, hogy ezek, a magyar flóra fejlődéstörténeti kuriózumainak számító társulások, a sajátos természeti adottságok (mikroklíma, hidrológiai viszonyok) mellett,a helyi lakosság extenzív gazdálkodásának köszönhetően maradhattak meg. 

            Az éghajlat kisebb nagyobb változásainak azért is van nagyobb jelentősége itt az Alpokalján, mert a terület, éghajlati jellemzőit tekintve is átmeneti jellegű  két markáns eltérő vidék az Alpok és a Kisalföld között. Az átmenetiség azt is jelenti, hogy a növény és állatvilág számos olyan elemet tartalmaz, mely előfordulási területükön belül a legszélsőbb, peremhelyzetű egyedeket jelentik. Másik oldalról megfogalmazva több olyan faj fordul itt elő, mely számára az adott termőhely egyfajta szélsőséget, még éppen alkalmas viszonyokat jelent. Ezért a klíma kisebb nagyobb változásai egyes fajok kiszorulását, ill nagyobb mérvű elterjedését is maga után vonhatják.

            A túrakalauz által tárgyalt terület valaha, néhány ezer évvel ezelőtt,  járhatatlan erdőrengeteg volt, melyet csak néhol szakítottak meg a fás növényzet megtelepedésére alkalmatlan vizenyős, mocsaras részek, kisebb-nagyobb lápok.       A ma művelt területek, települések és utak az egykori erdők helyén jöttek létre. A nagyobb folyók mentén található termékeny öntéstalajokon kívül szinte mindenütt tápanyagban szegény, könnyen erodálódó, szántóföldi művelésre kevéssé alkalmas talajokat találunk. Ennek következtében két ellentétes folyamat figyelhető meg az ártereken és a dombvidéken.

            Az ártereken (Rába, Kerka, Szala, Pinka) általában folyamatosan csökkent az erdőterület nagysága. Nagyon kis foltokon maradt csak meg az egykori ártéri ligeterdők néhány mementója. Ez a folyamat ma sem állt meg, holott több törvény is született az erdők védelmére. Utak, villanyvezetékek szabdalják tovább az erdők területét, a fatolvajlás miatt a települések közelében álló erdőkből lassan eltűnnek az értékesebb fafajok. Az ártéri területek a nagyobb arányú nemesnyár-telepítési programoktól szerencsére megmenekültek.

            Ellentétes irányú folyamatok zajlottak a dombvidéken. Az irtásföldek művelés híján hamar beerdősülnek, hiszen a sok csapadék, a kiegyenlített klíma nagyon alkalmassá teszi a területet az erdőtenyészet számára. A csekély tápértékű talajok viszont azt eredményezték, hogy a lakosság létszámához képest nagy területeket kellett megművelni, és még így is sokan eljártak távoli vidékekre bérmunkára. A lakott helyektől távolra került művelt területeken viszont nem volt mód a máshol elterjedt művelési módok alkalmazására. Az erdők közé ékelődő távoli földeken a trágyázás és a vetésforgó helyett egy sajátos égetéses váltógazdálkodás alakult ki. Erre utal például a fenyvesszántó, telekerdő  elnevezés is.

            A művelt földek hamar kimerültek. Elhagyták őket, és egy másik területen irtották, illetve égették le az erdőt. Az elhagyott részek hamar befüvesedtek és beerdősültek. Ekkor ezeken legeltettek egy darabig, esetleg kaszálóként használták. A rudaskorúvá cseperedett erdőt pedig leégették. A hamu rövid időre pótolta a táperőt.

            A történelem viharai is rányomták bélyegüket a tájra. A török hódoltság idején itt, a Rába és a Zala vidékén húzódott a határ, illetve a küzdelmi zóna. Korabeli feljegyzések szerint az Őrség több települése el is néptelenedett. A zűrös időkben a művelt földek területe is csökkent, teret adva a beerdősülésnek. Az ilyen időszakok kedveztek a pionír fafajoknak. Ekkor kezdett elszaporodni az erdei fenyő, a nyír nedves területeken pedig az éger. A nyugodtabb időszakok ismét növelték a mezőgazdasági területeket. Ez a folyamat nyomokban még ma is megfigyelhető a Vendvidéken.

            Százötven éve jóval kevesebb volt itt az erdő. Rendszerint a tulajdonviszonyok változása is növelte az erdő arányát. Az úrbérrendezések is elősegítették az amúgy mozaikos táj eltűnését. A legutóbbi nagy változást az 1950-es évek államosító, téeszesítő politikája okozta, mely a korábban e vidékre jellemző kisparaszti mező- és erdőgazdálkodást megszüntette, és a nagyüzemi módszereket vezette be. Ekkor hatalmas területeket erdősítettek be, főként fenyőfajokkal. Ahol ez megtörtént, ott eltűnt a táj jellegzetes mozaikossága is. Szerencsére ez a politika a Vendvidéket nagyrészt megkímélte, ezért itt még megcsodálható az a rendkívül elegyes, paraszti szálaló erdőkből, kaszálórétekből, apró szántóföldekből, kaszálógyümölcsösökből álló, hagyományosan mozaikos extenzív gazdálkodás, amely a vidéket évszázadokig jellemezte. Sajnos ma már az a hagyományos életforma mely a tájat ilyenné formálta, eltűnőben van. Ezt jelzik a lassan beerdősülő rétek.  A helyi társadalom politikai gazdasági helyzetének , a  táj arculatára gyakorolt hatását jól mutatja, ha a népesség ill az azzal összefüggő tájhasználati aktivitást vizsgáljuk.  A legtöbb településen a XVIII. századtól fokozatosan nőtt a lakosság létszáma, mely meglepő módon a két világháború közötti időben az 1930-as években volt a legmagasabb.  A termőföldek, erdők államosítása, a tsz-ek szervezése, a kistelepüléseket elsorvasztó diktatúra, néhány évtized alatt elérte, hogy  vasfüggöny  árnyékában meghúzódó települések lakossága drasztikusan csökkent. Például Ispánk lakossága felére, Orfalué harmadára, Kerkáskápolnáé, Szattáé, Szaknyéré kevesebb mint felére csökkent. Az egykori parasztgazdaságok felszámolódtak, a fiatalok nagyrészt városokban  ipari bérmunkából élnek.

            A gazdálkodás térbeli rendjén kívül annak módszerei is hatással voltak a vegetációra. Míg az előbbi elsősorban az erdőterület nagyságára, a művelési ágak mintázatára, a táj jellegére hatott, addig a módszerek a természetes vegetáció összetételét módosították. Már említettük, hogy a beerdősülő, ugaron hagyott területek a pionír fajoknak kedveztek. A nedvesebb részek az égernek, a többi az erdei fenyőnek és a nyírnek, ill. egyéb fafajoknak.

            Évszázadokkal ezelőtt mindenütt lombos erdőket találtunk volna, amelyekben persze elegyfafajként mindenütt ott volt az erdei fenyő is. Azonban csak ott válhatott uralkodóvá, ahol a talaj erodáltsága ezt lehetővé tette. Több olyan hatás is érte a talajokat, melyek ilyen degradációt okoztak. A szántóművelésnek egy speciális formája uralta a vidéket: a sok csapadék elvezetésére és a sekély termőréteg megvastagítására szolgált a bakhátas szántás. A hátak közti árkok viszont nemcsak a fölösleges vizet, hanem a talaj egy részét is elvezették. A rendszeres égetés rövidtávú kedvezőnek tűnő hatása mellett szintén tovább rombolta a talajok szerkezetétét. A paraszti szálalóerdőkben sok helyütt tartósan alacsony volt a záródás, kiszolgáltatva a talajt a rázúduló nagy mennyiségű csapadék hatásának. Az erdei avart még ma is sok helyütt összeszedik az állatok alá alomnak. A rossz termőföldek miatt hatalmas területeket műveltek, de így is a kevés legelő miatt az erdőket is legeltették, ahol a taposás, a lágyszárú növényzet rendszeres elpusztítása komoly degradációt okozott. Az erdei legeltetés az oka a szúrós fás szárú növények pl. a boróka, vadkörte, galagonya nagyobb mennyiségben való előfordulásának. Egyes dombhátakon szinte az alapkőzetig erodálódtak a talajok. Itt már nem is él meg más, mint az erdeifenyő, a csarab, néhány korpafű, meg moha. Egy XVIIII. században készült katonai felmérés szerint mindenütt tölgy- és bükkerdők álltak, csak néhány község közelében említik az erdei fenyőt. Ma a dombvidék uralkodó fafaja a fenyő. Értékes faanyaga miatt nagy mennyiségben telepítették a lucfenyőt is. Ha egy ma készített légi fotón szemléljük a vidéket, szembetűnő a különbség a mai is kisparaszti gazdálkodás uralta Vendvidék aprómozaikos képe, és a Rába-völgy, illetve a keleti részek nagytáblás jellege között. Ez a nagytáblás látvány sem a szlovén, sem pedig az osztrák oldalra nem jellemző. Tény azonban, hogy az aprómozaikos mintázat sem.

            Mind az ártereken, mind pedig a dombvidéken jelentős változásokat okoznak azok a beavatkozások, melyek különböző vízrendezési munkák címén folytak, és ma is folynak. A nagyobb folyószabályozások a Rábát ugyan megkímélték, de drasztikusan érintették a Pinkát, a Zalát és a Kerkát. A beavatkozások általában az árvizek megszüntetését, a talajvíz lesüllyesztését szolgálták. Az egykori termőhelyek számára ez vízvesztéssel járt, csakúgy, mint a mezőgazdasági melioráció, mely nagyon sok nagyüzemi szántót érintett. Hasonló hatású az erdészeti vízrendezés, melyet már a Batthyányak is alkalmaztak. A nagyüzemi vágásos gazdálkodás a magas talajvizű területeken mindenütt magával hozta a felesleges vizek elvesztésének szükségességét. Mindez együtt erősen átalakítja a talajok hidrológiai viszonyait.

            Az elmúlt évszázadokban olyan fajok is kerültek a területre, melyek külhonból származtak, tehát nem őshonosak, viszont drasztikusan terjednek. Szerencsére az akác csak kisebb foltokban fordul elő, csakúgy mint a vörös tölgy. Egyes botanikusok a lucfenyő és a vörösfenyő szálankénti őshonosságát feltételezik a hűvös, mély völgyekben, bár ezek a fafajok elegyetlen monokultúraként telepített formájukban mindenképpen tájidegenek. Az utóbbi évtizedekben számos külhonból származó lágyszárú növény szaporodott el tömegesen.  Az ugynevezett özönnövények térhódításának legfőbb színterei a folyók árterei. Ezen kívül a felhagyott szántóföldek, a erdészeti tarvágások segítik terjedésüket. Eddig 29 invazív fajt regisztráltak a térségben, ebből 13 meghonosodottnak tekinthető. A tápanyagban gazdag láprétek és az árterek veszedelme a nagy aranyvessző (Solidago gigantea) és a kanadai aranyvessző (S. canadensis), mely egyre nagyobb területről szorítja ki a természetes vegetációt.  Rajtuk kívül a parlagfű (Ambrosia artemisifolia) és a japán keserűfű (Fallopia x bohemica) tűnik a legszívósabbnak.

            Mindezekből látható, hogy amikor az első vegetációkutatók az 1950-es években megjelentek a térségben, már jelentősen átalakult vidékkel találkoztak. A valamikori uradalmak sok helyen megőrizték a potenciális erdőtársulásokat, másutt az egykori vegetáció regenerálódásának különböző szukcessziós stádiumait láthatjuk. Ezek a másodlagosan természetesnek tekintett területeket azonban el kell különítenünk a teljesen mesterségesen átalakított területektől. Egy műtrágyázott rendszeresen felülvetett rét sokkal kisebb ökológiai értékkel bír, mint egy évszázadok óta rendszeresen csak kaszált, fajgazdag rét, ahol természeteshez közel álló társulások alakulnak ki. Ugyanígy egy többkorú, többszíntű, fajgazdag az erdészek által gyakran leszólt paraszti szálaló erdő minden bizonnyal jelentősebb biológiai értékű, mint egy egykorú, egyszintű nagyüzemi erdő, még akkor is, ha ez utóbbiban tízszer akkora műszaki értékű faanyag termelhető ki  a véghasználatok alkalmával.

A térség növényföldrajzi jellemzői, természetes élőhelyei

A vizsgált terület botanikailag legértékesebb része, a Vendvidék, a Kelet-alpesi flóratartomány (Noricum) stájer flórajárásához (Stiriacum) tartozik, míg többi területe a pannon flóratartomány ugyancsak változatos átmeneti flóravidékének (Praenoricum) vasi flórajárásának (Castriferreicum) része. Mindkét területen érezhető az osztrák Alpok földrajzi közelsége, aminek következtében a pannóniai medence jellegzetes növényfajai mellet számos postglaciális maradványfaj, dealpin-montán elem, valamint délről felszivárgó illyr-szubmediterrán fajok teszik szokatlanul gazdaggá a vegetációt. A területen több nagyobb víztest is található, melyek tovább gazdagítják a növény (és állat) világot. (Máriaújfalui tó, Vadása I., II. tó, Rába ártér).

A területen illetve annak határán található nagyobb víztesteknek (Rába ártér) köszönhetően lebegő hínár (pl.: Lemnetum gibbae – púpos békalencsehínár) és rögzült hínártársulások és mocsári növényzet, nádas mocsarak is előfordulnak (pl.: Glycerietum maximae – harmatkásás, Leersietum oryzoidis – rizsfű társulás).

Az Őrség ritka és veszélyeztetett társulásai között kell megemlíteni a magassásos csoportból a zsombéksásost (Caricetum elatae), amelyre ritka sás- (Carex), tőzegmoha- (Sphagnum) és gyapjúsás- (Eriophorum) fajok is jellemzők. Különösen ritka kuriózum a rostostövűsásos (Caricetum appropinquatae) és ritkaságnak számít a dárdás nádtippanos (Calamagrostietum canescentis). A talajban található vízzáró rétegeknek köszönhetően különböző iszapnövényzet társulások is gazdagítják a területet (pl.: Eleocharitetum ovatae – csetkáka-társulás). Ritka értékes társulás a mészkerülő forrásláp (Cardaminetum amarae).

Az „Őrség” jellemző, önmagában is védendő társulásai az átmeneti lápok. Csak Szőcéről ismert a tőzegkáka társulás (Rynchosporetum albae). A Pócs Tamás által leírt reliktum társulást sajnos az utóbbi évtizedben már nem találták. Gyakoribb, a terület több pontjáról ismert töviskés sásos (Carici echinatae-Sphagnetum) több tőzegmoha fajjal (Sphagnum). Ritka és védendő a feketesásos társulás (Caricetum canescenti-nigrae), mely a Vendvidéken fordul elő.

A nedves rétek (üde és hegyi láprétek) között a gyapjúsásos láprétet (Carici flavae-Eriophoretum) kell megemlíteni. A kiszáradó láprétek közül a ritka és védendő mésztelen láprét (Junco-Molinietum) és a homoki láprét (Molinio-Salicetum rosmarinifoliae) említendő.

Elsősorban a Rába völgyében többféle mocsárrét társulás is előfordul. A patakvölgyek jellegzetes társulásai a magaskórósok. Ilyen például a lápi magaskórós (Filipendulo-Geranietum palustris) a zergeboglárral (Trollius europaeus), vagy a legyezőfüves társulás (Lysimachio-Filipenduletum). Az üde kaszáló és hegyi rétek közül a Rába völgy jellemző társulása a franciaperjerét (Pastinaco-Arrhenatheretum), az ecsetpázsitos franciaperjerét (Alopecuro-Arrhenatheretum), a vöröscsenkeszrét (Anthyllido-Festucetum rubrae).

A mészkerülő hegyi rétek közül az Őrségre jellemző a hegyi szárazrét (Anthoxantho-Agrostietum), a cérnatippanos rét (Festuco tenuifoliae-Agrostietum capillaris), s helyenként a szőrfűgyep (Festuco ovinae-Nardetum). Jellegzetesek a csarabosok (Luzulo luzuloidis-Callunetum), melyek közül sok beerdősült az utóbbi évtizedekben. Vágásokban, erdőszegélyekben találkozhatunk a seprőzanót társulással (Genisto pilosae-Sarothamnietum). (16.)

A fás növénytársulások kapcsán szükséges megjegyeznünk, hogy  a vegetáció történetéről ill. az Őrség hagyományos gazdálkodásáról, illetve az erdőkről szóló részben részletezett okok és tények alapján tudjuk, hogy amikor a török hódoltság után stabilizálódott a népesség (XVIII. század), jóval kevesebb volt az erdő, mint ma (lásd később). A múlt század végétől megváltozó gazdálkodási módszerek, birtokrendezés, stb. okok miatt a kimerült szántókat felhagyták, ezek beerdősültek. Ez történt a különböző okok miatt kaszálatlan rétekkel is (elvándorlás, településfejlesztési politika, állatállomány csökkenése, stb.), ezért sok helyütt az egykori erdők regenerálódásához vezető szukcesszió pionír stádiumait látjuk.

A fás növénytársulások sorát elsősorban a Rába völgyéhez kötődő füzesekkel kell kezdeni. Találhatók itt csigolya-fűzesek (Salicetum pupureae), mandulalevelű bokorfűzes (Salicetum triandrae), puhafa ligeterdő (Salicetum albae-fragilis). Az „Őrség” egykor valószínűleg gyakoribb, ma már csak foltokban megtalálható, ritka, védendő társulásai a láperdők. Egykori területük helyén ma láprétek, illetve vízrendezéssel telepített fenyvesek vannak. Ilyen az égeres láperdő (Dryopteridi-Alnetum), a fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinereae), a tőzegmohás fűzláp (Salici cinereae-Sphagnetum recurvi) és a füles fűzláp (Salicetum auritae). Ezeket lehetőleg minden beavatkozás nélkül kell megőrizni. Valaha a rendekezésre álló adatok és a szájhagyomány alapján is a mainál nagyobb területet foglaltak el az üde lombos erdők (üde bükk és gyertyánelegyes erdők). Az I. katonai felmérés szöveges része szerint (részletesen lásd később), az „Őrség” falvai közül csak Alsószölnökön, Iváncon, Nagyrákoson, Orfaluban, Rábagyarmaton (Rábafüzesen), Rábatótfaluban (Rönökön) és Velemérben volt a tölgy és a bükk mellett “kevés fenyő”.

A patakvölgyek jellemző társulása a hegyi égerliget (Carici brizoidi-Alnetum), ezt találjuk a Grajka völgyben, a szakonyfalvi völgyben, a Hársas patak völgyében. Általánosan elterjedt a gyertyános égerliget (Aegopodio-Alnetum); a Rábát kísérő a Rába völgyére leszakadó dombsor jellemző társulása a gyertyános bükkös (Melittio-Fagetum). Ezt találjuk Csörötnek, Magyarlak, Halogy (Hímfa) határában. A területre jellemző védendő társulás a ciklámenes bükkös (Cyclameni-Fagetum), jellemző faja a ciklámen (Cyclamen purpurascens) valamint a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea). Ezt találjuk Rábagyarmat, Szaknyér, Felsőszölnök Velemér, Magyarszombatfa határában.

Megtaláljuk a területen a gyertyános kocsánytalan tölgyest (Querco petreae-Carpinetum), melynek már helyenként elegyfa faja a szelídgesztenye. Előfordul. Hegyhátszentmárton, Szalafő, Kondorfa, Szakonyfalu, Alsószölnök, Felsőszölnök határában. Az Őrségre ma a legjellemzőbbek a mészkerülő tű- és lomblevelű elegyes erdők (Quercetea robori-petreae). Ezen belül is a terület jellemző, és védendő társulása a gesztenyés tölgyes (Castaneo-Quercetum), mely foltszerűen többfelé előfordul. Ebben a kocsánytalan tölgy és a szelídgesztenye mellett már megjelenik elegyként az  erdeifenyő. Jellemző lágyszárú növénye a Festuca tenuifolia. Kisavanyodó talajú domboldalak társulása a mészkerülő tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum), jellemző tölgye a kocsánytalan tölgy. Megtaláljuk Szakonyfalu, Alsószölnök, Felsőszölnök, Szalafő és Rábagyarmat határában.

Több helyen, elsősorban a podzolosodó talajokon, mészkerülő bükkösök (Galio rotundifolio-Fagetum) élnek. Így Szakonyfalu, Alsószölnök, Felsőszölnök, Szalafő és Rábagyarmat határában.

Ma a legnagyobb területen az Őrségre jellemzően a hegyhátak “bércek” kavicstakaróját borító kisavanyodott talajokon (csak a Nyugat-Dunántúlon) az ún. lombelegyes erdeifenyveseket (mészkerülő erdeifenyveseket) találjuk (Genisto nervatae-Pinetum). Összetételére, megjelenésére jellemző, hogy olykor elegyetlen fenyvesként jelenik meg, máskor rendkívül elegyes, sok fafajú formájában láthatjuk. Elegy fafajaként mindkét tölgyfajunk (kocsányos, kocsánytalan) előfordul, de a bükk, a nyír és még egy sor fafaj a jellemzője. A lesavanyodott termőhelyeken számos ritka szubalpin, szubmediterrán fajt lehet tanulmányozni. A körtikék, a korpafüvek, ritka páfrányfajok hazája ez. A Vendvidéken általános társulás (Apátistvánfalva, Kétvölgy, Orfalu, Felsőszölnök, Szakonyfalu). Megtaláljuk Szalafőn, Farkasfán, Szőce-Rimány, Nádasd, Szatta, Nagyrákos, Őriszentpéter (Magyarszombatfa) község határában is. A társulás jelenlétében illetve éppen aktuális megjelenési formájában nagy szerepe van az egykori kisparaszti földhasználat és erdőkiélési módszerek alkalmazásának (lásd később részletesen).

A pszeudoglejes, magas talajvizű, láposodó élőhelyek jellemző társulása a lápi erdeifenyves (Aulacomnio-Pinetum). jellemző elegyfa faja a molyhos nyír. Megtaláljuk Szalafő, Farkasfa, Kondorfa, Orfalu, Kétvölgy és Szakonyfalu határában.

A száraz tölgyesek (Quercion pubescenti-petreae) közül a sédbúzás cseres-kocsányos tölgyes (Deschampsio-Quercetum robori-cerris) a nádasdi fennsíkon, Szőce és Nádasd határában található.

A lucfenyvesek (Vaccinio-Piceetea) közül többek által vitatottan őshonosak azok az extrazonális foltok, melyeket a jegenyefenyves lucosok közé sorolhatunk (Bazzanio-Abietetum). Megtaláljuk őket a Grajka-patak völgyében, és a hármashatár környékén. (16.)

A terület természetvédelmi értékei

Az Őrségi Nemzeti Park

            Különleges, folyók formálta dombvidék hazánknak ez a nyugati tája. Üde zöld rétek, fenyves erdők, kristálytiszta patakok, dombtetőkön megbúvó apró falvak. Ez az Őrség. Bár ezt az elnevezést a különböző szaktudományok más-más területekre vonatkoztatták, az idelátogatók számára minden bizonnyal az a különleges szabadságérzés jelenti az Őrséget, melyet a civilizáció számtalan rombolásától megmenekült természet, az ehhez alkalmazkodó települések, és az ott élő, archaikus kultúráját máig őrző barátságos nép megismerése okoz.

            Az Őrség elnevezés történelmi eredetű, amely eredendően 18 községet jelentett. A kifejezés alatt ma mást ért a földrajz, a néprajz, a növényföldrajz, de valószínűleg mást értenek Őrség alatt a régóta ott élők, és mást a betelepülők és mást a természetvédelem.  Az Őrségi Nemzeti Park 2002. március 1. óta létezik. Magyarország 10. Nemzeti Parkjaként maga Orbán Viktor akkori miniszterelnök avatta fel.

            Az intézményes természetvédelem a térségben azonban már a hetvenes években elkezdődött.  A Szentgyörgyvölgyi Tájvédelmi Körzet 1976-ban alakult meg  három Vas megyei (Velemér, Magyarszombatfa, Gödörháza), és három zalai (Szentgyörgyvölgy, Magyarföld, Felsőszenterzsébet) határában 1918 hektáron melyből 127 hektár lett fokozottan védett. A tájvédelmi körzet elsősorban az úgynevezett  Szentgyörgyvölgyi szálalóerdő védelmét szolgálta, de része lett a csillagos nárcisz tömeges előfordulásáról nevezetes Métneki rétek nevű terület is.. Jellemzően őrségi táj, bár csak egy része tartozik az Őrséghez, másik fele a Hetéshez kötődik. A védetté nyilvánítást különleges erdészettörténeti, gazdálkodástörténeti jellegzetességei indokolták. Az 1950-es években az államosítások és téeszesítések után megindult erdészeti üzemtervezés során figyeltek fel a területre a zalai erdészek, és hívták fel a szakmai közvélemény figyelmét az értékeire. A háború előtt itt az uralkodó tulajdonforma a kisparaszti magántulajdon volt. A kis gazdaságokhoz hozzá tartozott az egyéni kezelésű magánerdő is. Ezekben, méretüknél fogva tartamos gazdálkodást csak a rendszertelen szálalással lehetett folytatni. Mindehhez hozzá tartozott az erdei avar összegyűjtése alomnak.

            Ezen tényezők következtében nagyon sajátos erdőszerkezet alakult ki, melyre jellemző volt a többkorúság, az elegyesség, a többszintűség. Erre a zűrzavaros erdőképre nem lehetett ráhúzni a szokásos erdészeti kategóriákat.

            Palotay István, az akkori zalai erdőrendezőség igazgatója felismerte a körzet értékét, és ezért különleges szálaló üzemtervek készültek két ciklusban is (10-10 év). Többen tudományos céllal kísérleti erdészetet akartak létrehozni, ez azonban nem sikerült. A zalai erdőgazdaság vezetőiben megvolt a szándék, hogy üzemi kísérleti jelleggel megpróbálják fenntartani a szálalást. Hosszú évek tapasztalatai bizonyították, hogy a nagy élőmunka igényes szálalás nem szimulálható az éves nyereség produkálását szem előtt tartó nagyüzemi körülmények között. A szakmatörténeti kuriózumnak számító üzemtervek írott malasztnak bizonyultak. Ráadásul a zömében erodált talajú erdei fenyvesek, a kisparaszti használat megszűnésével, megindultak az erdőfejlődés útján. A szukcesszió a lombosodás irányába mutatott, mely lehetetlenné tette az előző adottságokhoz kötődő szálalást. Végül a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem Majer Antal vezette Erdőműveléstani Tanszéke kezdeményezte a védetté nyilvánítást. A tanszék elkészítette a kezelési tervet is, mely az üzemi körülményeknek jobban megfelelő, de kisléptékű vágásos módszereket vezetett be. Az alapító határozat azonban hiába írta le a hagyományos szálaló-erdőgazdálkodás és az ennek nyomán kialakult erdőkép megőrzésének követelményét.

            A helyi erdészet a másutt is alkalmazott vágásos módszereket használja. Sajnos a „szálaló” ügyét fontosnak tartó nagy erdész elődök eltűnésével az ügy is parkolópályára került. A legjellegzetesebb erdőrészletekben a Soproni egyetem szukcessziós kísérleteket folytat.

            Több éves előkészítés után 1978-ban alakult meg az Őrségi Tájvédelmi Körzet, mely közel 40 ezer hektárjával hazánk legnagyobb tájvédelmi körzete  lett. A szándék nemzeti park létrehozására irányult, de a megyei pártvezetés és néhány helyi  szövetkezet tiltakozása miatt ez nem sikerült. Ráadásul kimaradt a vedett területből a Kerka mente és a Belső Őrség és a Rábának csak a jobb partja lett védett. Belekerült viszont a Vendvidék és a Vasi hegyhát egy része is.  Akkor itt alakulhatott volna meg Magyarország  negyedik, a Dunántúl első  nemzeti parkja.  A nemzeti park ügye azonban nem aludt el egy pillanatra sem. Szinte mindig voltak kutatók, természetvédelmi vezetők, akik tisztában voltak a térség értékeivel. Komoly konfliktusok származtak abból, hogy az illetékes természetvédelmi intézmény meglehetősen távol székelt, hol Győrben, hol Sopronban, hol Szombathelyen, hol pedig Sarródon. Az utolsó időkben a tájvédelmi körzet  a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság illletékességi területéhez tartozott. A természetvédelmi munka szinte kizárólag a hatósági munkára korlátozódott. Végül a 90-es évek közepén civil mozgalom bontakozott  ki a nemzeti parki rang kiharcolására. Több szinten indult meg a munka. Helyi aktivisták több ezer támogató aláírást gyűjtöttek, míg mások vezető tudósok támogatását szerezték meg. Ebben a munkában kiemelkedő szerepet játszott Kiszely Károly és Zagyva Tibor. Végül a természetvédelem állami vezetése engedett a nyomásnak és elindította a nemzeti park előkészítését. A tudományos kutatást a Nyugat-magyarországi Egyetem professzora, Bartha Dénes irányította. Az egyéb szakmai előkészítést, egyeztetéseket a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság apparátusa végezte Kárpáti László vezetésével. 

            A nemzeti park jogi határa összekapcsolta  az Őrségi és a Szentgyörgyvölgyi Tájvédelmi Körzet területét. Védetté tette a Kerka mente és a Belső Őrség és a Rába ártér  arra érdemes területeit bele értve magát a folyót is. Belekerült a nemzeti parkba a Csöde és Zalalövő között húzódó  erdő, mely a kakasmandikó és más botanikai ritkaságok tömeges előfordulásáról nevezetes. Az így létrejött terület 44 ezer hektárt ölel fel mintegyy 44 település határában. A terület 63 százaléka erdő. A fokozottan védett területek között is több a térségre jellemző erdőtársulást találunk, de nevezetesek a tőzegmohás lápok, láprétek, a ritka fajokat rejtő kaszáló rétek. Legnagyobb összefüggő fokozottan védett területe a Szakonyfalui erdőtömb, mely zömében paraszti szálalóerdőket és az erdők közé ékelődő réteket foglal magába közel kétezer hektáron. Az állami természetvédelmi feladatokat az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság látja el, mely Őriszentpéteren székel.

Földtani és víztani értékek

            A tájvédelmi körzet keleti felén a széles lapos dombhátak, míg a nyugati részen a patakvölgyekkel sűrűn szabdalt mozaikos felszín a jellemző.  A dombok anyaga jórészt az Ős-Rába által felépített hordalékteraszok anyaga. Nagyrészt erős vastartalmú agyagba ágyazott kvarckavics, helyenként homok vagy agyag. A gyorsan erodálódó felszín jellegzetes képződményei az eróziós árkok, az időszakosan vízzel telt vízmosások – és főleg a Rábára dőlő északi oldalon – a suvadások. A terület nagyon gazdag forrásokban. Sok százra tehető a számuk. Több tucat a patakok száma is. A kavicsos mederanyagnak köszönhetően a nagyobb csapadékmennyiség hirtelen áradások formájában hamar érezteti a hatását. Szárazabb nyári időszakban viszont teljesen ki is száradhatnak a patakok. Ez a szélsőséges vízhatás a talajokra is jellemző. Szinte mindenütt megtalálható a talajban egy vízzáró agyagos réteg, melynek következtében tavasszal szinte minden mélyedésben víz csillog. A tavasszal süppedős, agyagos felszín nyárra betonkeménnyé szilárdul. A patakok nagy része szabályozatlan, és az első településig kristálytiszta.  A terület északi határa, a Rába kétségkívül a Nemzeti Park legjelentősebb víztani értéke. Szabályozatlan medrére jellemzőek a meredek szakadópartok, a lefűződő morotvák, melyek értékes vízi életközösségeknek adnak otthont. Különleges gyöngyszemei  a tájnak a kisebb-nagyobb lápok, melyekben gyakran jégkorszaki társulások maradtak fent. A nemzeti prkban több mint 40 tőzegmohás lápot tartanak nyilván.

Tájképi és kultúrtörténeti értékek

            Valaha járhatatlan erdőrengeteg volt az Őrség, az országot védelmező gyepűrendszer fontos szakasza. Ma mégis a legmeghatározóbb tájképi élményt az egykori irtások helyén létrejött apró, gyakran több elkülönülő részből álló települések és a körülöttük létrejött mozaikos szerkezetű, nagy kiterjedésű kaszálókból, kicsi  szántókból, kaszálógyümölcsösökből, erdőfoltokból álló vidék látványa adja. A hagyományos földhasználat legjellemzőbb formái a bakhátas szántóművelés, a kaszálórétekre alapozott szarvasmarha tenyésztés és a kisparaszti szálaló erdőgazdálkodás ma is megtalálható. A táj jellegét ez az extenzív gazdálkodás alakította ki, és tartotta fent évszázadokig. Egyéni kezelésben lévő magánerdők Magyarországon csak itt maradtak meg. A Nemzeti Park középső és keleti felén az 1950-es évektől bevezetett nagyüzemi mező- és erdőgazdálkodás erősen megváltoztatta a táj jellegét. A kisparaszti életforma sajnos egyre kisebb mértékben van jelen, ezért a táj is pusztul. A vasfüggöny közelsége, az elzártság és a megélhetés nehézségei miatt erősen fogyott a lakosság. Aki nem költözött el, az is a városokban keresett munkát. Nagyon sok rét eltűnt, beerdősült. Ez a folyamat mostanra sem állt meg.

            A vidék kultúrtörténeti értékekben is gazdag. Több település őrzi a hagyományos településszerkezetet. Az Őrségre a szeres, a Vendvidékre a szórványtelepülés-forma a jellemző. A szer elsősorban rokonsági alapon a dombtetőkre települt porták összessége. A szerek a honfoglalás óta létező faluformát őrzik. Elnevezésük gyakran az egykori család nevére vezethetők vissza  (pl.: Keserű szer, Baksa szer). A szeres jelleget legjobban Szalafő és Ispánk őrizte meg. A vendvidéki szórványtelepülések jellegzetessége, hogy a porták a terep mozgalmassága miatt is nem csoportokat alkotnak, hanem egyesével állnak. A kiépült faluközpontok körül ma is megtalálhatók ezek a magányos tanyákból és a körülöttük lévő apró szántóföldekből és nagy kiterjedésű kaszáló rétekből álló gyönyörű területek. Így egy néhány száz ember által lakott település akár városnyi területet is elfoglalhat. A szórványtelepülések legszebb példája Kétvölgy és Orfalu. Számos faluban létrejött egy erős faluközpont, a szerek és szórványok részben összeépültek.

            Az Őrség és a Vendvidék lakossága nagymértékben alkalmazkodott a természeti adottságokhoz. A vizenyős völgytalpak nem voltak alkalmasak az építkezésre, ezért települtek a házak a dombtetőkre, domboldalakba. Ez hasznos volt az itt élő lakosság határőrző feladatainak szempontjából is. Részben az őrző-védő szerepből adódóan – de a domborzati adottságok miatt praktikus okokból is – a porták részeit nem egymás után, hanem L vagy U alakban építették fel. Az őrségi kerített porta kései utódai ma is szép számban megtalálhatók a területen. Most is sok fából épült házat láthatunk, főleg az Őrségben. Ezeket a boronaházakat régen rozsszalmával fedték, ez volt a zsúptető. A csapadékos időjárásból adódott, hogy igyekeztek minél több szabad, de fedett teret létrehozni. Ennek legcélszerűbb formája a csüngőereszes, csonkakontyos nagy tető, vagy az oszlopos tornác alkalmazása volt. A nagy tetőtér a széna tárolása miatt is fontos volt. A faragott gerendákból összecsapolt házat kívülről betapasztották, később bevakolták.  Elsősorban a Vendvidéken még ma is sok döngölt falú házat láthatunk. Itt a melléképületet is bevakolták, és a lakóépületet gyakran élénk színekkel, vakolatmintákkal is díszítették. Az egész vidékre jellemző, hogy az épületek 45 fokos nyeregtetővel épültek, legalább az egyik oldalon felfalazott vagy bedeszkázott oromfallal. Nagyon fontos volt az épületek hagyományoknak megfelelő elhelyezése, tájolása is.  A természetvédelemnek a tájra jellemző hagyományos építészeti jellegzetességek megőrzése is lényeges, de nagyon nehéz feladata. Jellemző épületek a haranglábak és különösen a Vendvidéken az útszéli keresztek.

Növénytani értékek

            Az Őrség növényvilágát általában ismertnek, feltártnak tekinthetjük.. Az első  adatok (Daphne cneorum, Hemerocallis lilio-asphodelus) Clusiusnak köszönhetők (1583), az átfogó flórakutatás Borbás Vince munkásságával kezdődött (1887) meg. Azóta számos tudós megfordult a területen (Zsohár Gyula, Gayer Gyula, Zólyomi Bálint, Boros Ádám, Jávorka Sándor). A legátfogóbb vegetáció kutatások Pócs tamás nevéhez fűződnek. A természetvédelmi adatokat Jeanplong József és Horváth Ernő is gazdagította.  A nemzeti park előkészítésén dolgozó népes botanikus gárdát Bartha Dénes a soproni Nyugat-magyarországi Egyetem professzora irányította.

            A vizek gazdag hínárnövényzetének említést érdemlő növénye a fehér tündérrózsa (Nimphaea alba),  mely a Rába holtágaiban  fordult elő korábban, és a tavirózsa (Nuphar lutea) , mely  a Csörnöc lassú folyású szakaszain tömeges. Néhány helyen, a Csörnöc-morotvákban, égeres lápfoltokban fordul elő a békaliliom (Hottonia palustris).

            Az egykori kisebb lápokkal tagolt összefüggő erdők helyén a települések közelében viszonylag összefüggő, nagy kiterjedésű, másutt erdők közé ékelődő, gyakran patakvölgyeket követő kaszálórétek alakultak ki. Ezeket évente rendszeresen kaszálták, olykor leégették. Az évezredes extenzív használat következtében nagyon értékes másodlagos réttársulások keletkeztek a területen.

            A hegyi kaszálórétek védett fajai közül a hegyi árnika (Arnica montana) és a kis holdruta (Botrychum lunaria) hosszú ideig nem került elő. Előfordul viszont  a szártalan bábakalács (Carlina acaulis), a réti szegfű (Dianthus deltoides), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), az őszi fűzértekercs (Spiranthes spiralis), az agárkosbor (Orchis morio), a sömörös kosbor (Orchis ustulata).

            A nedves és kiszáradó láprétek, magassásos mocsárrétek és magaskórósok védett fajai közül  megemlítendők a tőzegmoha fajok  (Sphagnum subsecundum, S. angustifólium, S. flexuosum, S. obtusum, S. fallax, S. contortum, S. platyphyllum). Sajnos a legutóbbi kutatások a mohák közül nem találták meg a  Hamatocaulis vernicosus-t, mely európai vöröskönyves és Berni konvenciós faj is. Előkerült viszont a korábban eltüntnek hitt  sűrű csetkáka (Eleocharis carniolica). Májusban a zergeboglár (Trollius europeus) sárga tömött szirmú virágait, míg nyár végén és kora ősszel a kornis tárnics  (Gentiana pneumonanthe) encián kék kelyheiben gyönyöködhetünk. A kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), a kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta) sokfelé előfordul. A kockás kotuliliom (Fritillaria meleagris) szintén a rétek tavaszi ékessége. A Csákánydoroszlóhoz közeli Büksi réten (a nemzeti parkon kívül) és Alsószenterzsébet  határában él. A Rába és a Csörnöc árterén, nyár elején a pajzstok (Peltaria alliacea) fehér bokrai virítanak. Hazánkban kizárólag Felsőszölnök és Vasvár között fordul elő. A  sárgaliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus) akár a térség címernövénye is lehetne. Több ezres állományit széles patakvölgyekben  többfelé láthatjuk. Legnagyobb példányszámban a Kerka mentén nyílik. Az orchidea félék nem túl nagy fajszámban fordulnak elő, viszont egyes fajok helyenként óriási példányszámot érnek el. Előfordul a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia), a szúnyoglábú bibicsvirág (Gymnadenia conopsea), a széleslevelű ujjaskosbor (Dactylorhiza majalis), az erdei ujjaskosbor (Dactylorhiza fuchsii). Láprétek karakternövényei  a keskenylevelű és a széleslevelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium, Eriophorum latifolum). Védett fajok még  a réti palástfű (Alchemilla xanthochlora), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), a pettyes orbáncfű (Hypericum maculatum ssp desetangsii), a csillagos nárcisz (Narcissus angustifolius).

            A tőzegmohás átmeneti lápok jellemző védett fajai közül több ritkaság is él itt. A tőzegmohafajok (Sphagnum subsecundum, S. platyphyllum, S. fallax, S. flexuosum, S. angustifolium, S. palustre, S. fimbricatum, S. squarrosum,), mellett több helyen előfordul a  kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), melynek levele nyár végére megpirosodik, különleges rovaremésztő növénye a lápoknak. Több ritka sásféle is fellelhető a területen. Ilyen a szürkés sás (Carex canescens) és az utóbbi években megtalált északi sás (Carex hartmannii). A szőcei tőzegmohás területén találták meg a tőzegkákát (Rynchospora alba), mely Magyarországon csak innen ismert. Sajnos az utóbbi tízenöt évben már nem bukkantak rá.

            A Nemzeti Park lombos erdeinek védett, illetve védendő fajai közül a a gímpáfrány (Polystichum aculeatum), a harangláb (Aquileqia vulgaris), a havasalji varázslófű (Circaea x intermedia), a keskenylevelű tüdőfű (Pulmonaria angustifolia), a és az enyves aszat (Cirsium erisithales) nem került elő az utóbbi időben. Megtalálható viszont  a téli zsurló (Equisetum hyemale), a tőzegpáfrány (Thelypteris plustris), buglyospáfrány (Phegopteris connectilis), a struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris), a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), bíboribolya nőszőfű(Epipactis purpurata), a tündéfürt (Arancus sylvestris), a zalai bükköny (Vicia oroboides), a farkasboroszlán (Daphne mezerum), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), az erdei ciklámen (Cyclamen pupurascens), a turbánliliom (Lilium martagon), , a kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) és a madárfészek (Neottia nidus-avis).

            Különleges ékességei a tájnak azok a bükkösök, melyek mára botanikusok zarándokhelyeivé váltak, mert a koratavaszi kakasmandikó (Erythronium dens-canis). Legszebb ilyen területek  a Csöde és Zalalövő, között fekvő erdők, valamint a Szakonyfalui erdőtömb egyes üdébb  részei.

            A Rába  ártér néhány megmaradt keményfás erdeiben és a szélesebb patakvölgyekben gazdag hagymás gumós vegetáció él. Helyenként tömeges itt a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a tavaszi csillagvirág (ScilIa vindobonensis). Legszebb ilyen terület, a Dobogó, Körmend-Horvátnádalja közelében (a nemzeti parkon kívül) és a Szakonyfalui erdőtömb több patakvölgye.

            A fenyvesek, a lombelegyes fenyvesek és a lombos erdők jellemző közös védett fajaiból a pelyvás pajzsika (Dryopteris pseudomas)  nem került elő az utóbbi időben. Megtalálható viszont a széles pajzsika (Dryopteris diliata), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthuasiana), a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), a fehér acsalapu (Petasites albus), a havasi éger (Alnus viridis) és a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine).

            Az acidofil erdei fenyvesek (mészkerülő erdei fenyvesek) védett, illetve védendő fajai nagyrészt szűk ökológiai sávon élnek. Nyílt (alacsony záródású) erdőkre, savanyú nyershumuszos, sokszor az alomszedés által erodált talajra, pionír körülményekre van szükségük, ahol nem kell nagy vitalitású növények konkurenciájával megbirkózniuk. Ezek az élőhelyek ugyanakkor könnyen kiszáradnak, sérülékenyek, így a nedves klímát és a hagyományos paraszti erdőgazdálkodást igénylik. A védendő, illetve védett fajok közül több tőzegmohafajt meg kell említenünk (Sphagnum nemereum, S. compactum, S. inundatum, S quinquefarium, S. capillifolium, S squarrosum, S. robostum, S subsecundum). Az országban mindössze Zemmplénből és Barcs környkéről ismert a lapos korpafű (Diphasium complanatum), nagyon ritka a kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum). Viszonylag gyakori a kapcsos korpafű (Lycopodium clavantum). Csak a Nyugat-Dunántúlról ismert a hegyi páfrány (Oreopteris limbosperma), a bordaharaszt (Blechnum spicant) és a henye boroszlán (Daphne cneorum ssp. arbosculoides). Ezen erdők jellemző fajai a körtikék, így az ernyős körtike (Chimaphlia umbellata), a gyöngyvirágos körtike (Orthilia secunda), a kereklevelű körtike (Pyrola rotundifolia), a zöldvirágú körtike (Pyrola chlorantha), a kis körtike (Pyrola minor) és a középső körtike (Pyrola media). Viszonylag gyakori a másutt oly ritka vörös áfonya (Vaccinium vitisidaea). Szintén gyakori a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia). Megtalálható a  fenyér gamandor (Teucrium scorodonia)  a szőrös nyír (Betula pubescens) az avarvilág (Goodyera repens) és a zöldes sarkvirág (Platanthera chlorantha). Az avarvirág Magyarországon csak itt fordul elő.

            Az erdőszélek védett, védendő értékei az erdei zsurló (Equisetum sylvaticum), a völgycsillag (Astrantia major) és a sárgaliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus).

A terület gombavilágának értékei

            Az utóbbi évek kutatásai, elsősorban Zagyva Tibor munkája nyomán számos  nagyon ritka, védelmet érdemlő gombafaj került elő, főként a nedves rétekről. Ezek között jónéhány csak az Őrségből ismert. Az egyik ilyen,  az idős bükkel elegyes lucfenyvesek (Bazzanio-Abietetum prealpinum) sehol másutt eddig fel nem lelt gombája, a tavaszi csigagomba (Hygrophorus marzuolus) az Alpok közelségét jelzi. Egyedül az Őrségben terem a feketedő rókagomba (Cantharelius melanoxeros), és a szintén ritka kéktönkű rókagomba (Cantharelius ianthinoxanthus). Az erdei gombák között még meg kell említeni a cserepes gerebent (Sarcodon imbricatus). Az Őrségre jellemző, de nem ritka erdei gombafajok az ízletes vargánya, a sárga rókagomba, a sárga gerebengomba, a tehéntinóru, a tarka tinóru és a citromlemezű galambgomba. Igen gazdagok ritka gombákban az őrségi, de különösen a vendvidéki rétek is. Ilyenek a nyelvgombákhoz sorolt borostás nyelvgomba (Trichoglossum hirsutum), a cseresznyepiros nedűgomba (Hygrocybe coccinea), a zöldessárga nedűgomba (Hygrocybe chlororhana), a rózsaszínű nedűgomba (Hygrocybe calyptaeformis) és a vörös nedűgomba (Hygrocybe punicea), a szürke nedűgomba (Hygrocybe unguinosa), a piruló nedűgomba (Hygrocybe ovina). Egyeseknek még magyar nevük sincs: Hygrocybe ingrata, Hygrocybe acutopunicea, H. flavescens, H. tristis, H. olivaceonigra, H. streoptopus. Nincs friss adat a korábban közölt Hygrocybe brevispora és a keserű nedűgomba (Hygrocybe reai) előfordulására (Szőce).

Állattani értékek

            Az állatvilágra vonatkozóan korábban meglehetősen hiányosak voltak az ismereteink. Ismertnek tekinthettük a madárvilágot, elsősorban Barbácsi Zoltán kutatásai nyomán, de csak néhány csoportra vonatkozóan voltak adataink az ízeltlábúakra vonatkozóan. A nemzeti park előkészítését szolgáló ktatásokban a zoológusok népes csapatát Vig Károly a szombathelyi Savaria Múzeum zoológusa fogta össze

            A kiterjedt fenyvesek és fenyőelegyes lomberdők, nedves kaszálók, láprétek, hűvös patakvölgyek és az egymáshoz láncszerűen kapcsolódó nedves élőhelyek sokszínű állatvilágnak adnak otthont. A csapadékos, hűvösebb éghajlat következtében számos hegyvidéki elem színezi a faunát, annak ellenére, hogy a terület alapvetően dombvidéki jellegű. A faunisztikai szempontból értékes elemek elsősorban a nedves élőhelyekhez és a fenyvesekhez kötődnek. Külön érdekessége a területnek, hogy egyes élőhelyek kitettsége, edafikus tényezői következtében mediterrán elemek is megjelennek.

            Az elmúlt évtizedek intenzív faunisztikai kutatási eredménye, hogy a terület állatvilágáról viszonylag gazdag ismeretekkel rendelkezünk. Politikai okokból a térség hosszú időn keresztül megközelíthetetlen volt a tudományos kutatás számára, így nem meglepő, hogy 130 olyan faj került elő innen, amely hazánk faunájában újnak bizonyult, illetve 3 olyan taxon, melyeket a tudomány számára is most fedeztek fel. Kiemelkedik a védett ill. védelemre javasolt fajok nagy száma.

            Az Őrség állatvilágára nem annyira, a más védett területeken tapasztalható, látványos madárvilág a jellemző. Sokkal inkább figyelemreméltó a gerinctelen fauna, mely számos európai jelentőségű ritkaságot tartalmaz.

            A puhatestűekre(Mollusca) nézve nem folyt a területen szisztematikus gyűjtőmunka, de ennek ellenére több természetvédelmi szempontból is jelentős faj került elő. A Theodoxus transversalis EU II-es listás faj. Akár ez alapján is egy speciális védelemre lehet jogosult a  faj élőhelye a Rába. (A Rábán kívül csak a Bódvában és a Tiszában él.). Hazánk egyik legritkább vízicsigáját az Anisus leucostoma nevű fajt és a Anisus septemgyratus-t is sikerült megtalálni a területen.

            A földigilisztákat(Oligochaeta: Lumbricidae) a területen 22 faj képviseli, ez a hazai fajoknak egyharmada. Négy olyan fajt kell kiemelnünk, amelyek az Őrség karakterisztikus elemei (Dendrobaena cognettii, D. vejdovskyi, D. ganglbaueri, Eisenia spelaea).

            A piócák (Oligochaeta:Hirudinae) közül a legújabb kutatások is megerősítették a területen korábban megtalált két különösen értékes pióca faj előfordulását. A Caspiobdella fadejewi, is ritka, de faunisztikai és természetvédelmi szempontból legkiemelkedőbb jelentőségű a Trocheta riparia melyet 1993-ban írtak le Szentpéterfa és Gass (Ausztria) között a Pinkából. Most ezt az endemikus fajt sikerült az Őrség több pontján (Bajánsenye: Kerka-patak, Szentgyörgyvölgy: Nagy-réti-patak) is megtalálni.

            Az állatvilágot legnagyobb számban a rovarok (Insecta)  jelentik. A talajfauna egyik jelentős komponensét adó ugróvillások(Insecta: Collembola) közül 54 fajt sikerült regisztrálni és ebből hat faj bizonyult újnak hazánk állatvilágában, egy pedig (Heterosminthurus sp.)a tudományra nézve is újként került leírásra.

            Az elmúlt néhány év kutatásai bizonyították, hogy a kérészfauna (Insecta: Ephemeroptera) szempontjából az Őrség az ország legértékesebb területe. A 45 regisztrált fajból 13 faunára is új fajnak számít. Köszönhető ez a terület speciális földrajzi fekvésének és a vizek viszonylagos szennyezetlenségének. Három olyan faj él itt melyek a Kárpát-medencében másutt nem fordulnak elő. Az Eurylophella karelica mely a Kerka-vidékről került elő, jégkorszaki reliktumnak tekinthető. Mostanra áreája diszperzzé vált és csak néhány refugium területen maradt fenn, melyek egy részéről már eltűnt, így Európa kipusztulástól leginkább fenyegetett kérészei közé tartozik. Csak a Rábán él az Oligoneuriella keffermuellerae és a Neoephemera maxima, mely korábban Európa több pontján ismert volt, de mára sok helyről kipusztult. Több európai ország vörös listáján szerepel az Ametropus fragilis. Ennek a kérésznek a lárvái is előkerültek a Rábából. Több korábbi európai és magyarországi lelőhelyéről eltűnt a Isonychia ignota. Jelenleg egyetlen stabilnak tűnő hazai populációja a Rábán él. Szintén egész Európában ritka az Oligoneuriella rhenana, melynek lárváit sikerült a Rábában is megtalálni. Több ország vörös listáján szerepel az Ecdyonurus insignis, mely tiszta vízű gyors áramlású folyók lakója. Hazánkban csak a Hernádból, a Bódvából az Ipolyból és a Rábából került elő. A Heptagenia coerulans Európában és a Kaukázusban elterjedt faj. Több ország vörös listáján szerepel. Hazánkban ritka, csak néhány helyről ismert a Leptophlebia marginata, mely az Őrség több patakjából előkerült. Európa nagy részén elterjedt volt az Ephoron virgo, mely az utóbbi időben erősen visszaszorulóban van, de a Rábában még előfordul. Palearktikus elterjedésű kérészfaj a Cercobrachys minutus, mely több európai ország vörös listáján szerepel. A térségben a Rábában él. A kérész fauna szempontjából fokozottan védendő a Lapincs és a Rába itteni szakasza, valamint a Kerka, a Kerca, a Kebele, a Szentgyörgyvölgyi-patak, a Zala, a Nagy-réti-patak. Itt az eddig említetteken kívül él még a Baetis niger, a Centroptilum pennulatum. A magyarországi védett állatfajok listájának tervezett bővítéséhez leadott javaslatban a 23 kérészfaj közül 16 az Őrségben is előfordul. Az eddig említetteken kívül a Brachycercus harrisella, az Ephemerella mesoleuca, a Brachycercus europaeus, az Ecdyonurus insignis, a Heptagenia coerulans, a Centroptilum pennulatum, az Ephemerella notata, az Oligoneuriella pallida.

            Az Őrség és a kapcsolódó területek élővizei különösen jelentősek a szitakötő fauna(Insecta: Odonata) szempontjából is. Számos nemzetközi jelentőségű faj élőhelye a térség. Mindezideig 50 fajt sikerült kimutatni a területről. Említésre méltó a Hemianax ephippiger nevű vándorló faj, amelynek kisebb csapatát 1992-ben a Vadása II. mesterséges tározón figyelték meg. Itt sikerült a faj első hazai tenyészését is kimutatni.  A Rába mind a négy hazai folyami szitakötőnek (Gomphidae) az otthona.  Jelenleg ez a Dunántúl egyetlen ilyen folyóvize.  Ezek közül kiemelkedik a Berni Konvenció által is fokozottan védett sárgás szitakötő (Stylurus flavipes), mely nálunk is védett , az IUCN besorolása szerint veszélyeztetett faj. A Berni Konvenció által védett  erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia) állományai egész Európában erősen megfogyatkoztak, a kipusztulás szélére sodródott, ezért veszélyeztetetté vált. A Rábán még erős populációja él. Az Onychogomphus forcipatus számos országban visszaszorult, hazánkban már védett. Legjelentősebb populációja a Kerka vízrendszerén (és a Felső-Tisza vidékén) él. Az európai vörös listán, azaz a Nemzetközi Természetvédelmi egyesülés (IUCN) által készített veszélyeztetett fajok listáján is szereplő kétcsíkos hegyiszitakötő (Cordulegaster heros) nagyon szűk elterjedésű, faj, mely hazánkban három elszigetelt populációban él. A Mecsek, és a Soproni-hegység mellett az Őrségben fordul elő tiszta vizű patakokban (Szentgyörgyvölgyi-patak, Szakonyfalui-patak, Grajka-patak). A piros szitakötő, (Leucorrhinia pectoralisi) mely szintén a Berni Konvenció által is jegyzett, lápokból került elő. A kétfoltos szitakötő (Epitheca bimaculata), mely az IUCN listán veszélyeztetett faj, víztározók környékéről került elő.

            Hazánk álkérész faunája(Insecta: Plecoptera) igen gyengén kutatott. Az Őrség területéről 11 fajt sikerült regisztrálni, ebből Magyarország faunájára nézve négy új taxon került elő. Ezek a következők: Agnetina elegantula, Isoperla pawlovski, Rhabdiopteryx acuminata, Siphonoperla taurica. A magyarországi védett állatfajok listájának tervezett bővítéséhez leadott javaslatban az előbbiekben már említett Agnetina fajon kívül az őrségi álkérész faunából védendő a Isogenus nubecula, és a Marthamea vitripennis.

            A lárvakorban szintén vízi életmódot folytató tegzesek (Insecta: Trichoptera) igen sebezhető szervezetek. Jelenlétük, állományuk nagysága jelzi egy-egy terület vízfolyásainak milyenségét, tisztaságát, oxigénben való gazdagságát. Rendkívül érzékenyek a vizek szabályozás következtében beálló változásaira. Már az Őrség tegzes faunájának kezdeti kutatásai, melyek a hetvenes években kezdődtek, is több érdekes fajt regisztráltak. Máig 118 taxont regisztráltak a területről, mely a hazai fauna 60 százaléka. 11 olyan tegzesfaj került elő melyet először az Őrségből sikerült kimutatni a hazai fauna számára. Két faj, az Oecetis testacea és a Setodes viridis az Őrségen kívül más hazai területről nem került elő. Az eddigi vizsgálatok szerint több őrségi élőhely (Szőce, Magyarszombatfa) rendkívüli diverzitással rendelkezik. A ritka fajok jelenléte mellett, sőt még talán ezek értéke elé helyezve, az igen változékony Trichoptera együttesek adják a táj legnagyobb értékét. Magyarország tegzesekben leggazdagabb élőhelyei Magyarszombatfa környékén találhatók, ahol 99 tegzes faj előfordulását mutatták ki. Ezt a fajszámot azóta nem közelítette meg egyetlen más hazai gyűjtőhelyről kimutatott fajszám sem. Hasonlan magas a Szőce környéki területek fajszáma. A tegzesfauna gazdagsága a felszíni vizek tisztaságát jelzik. A hagyományos paraszti rét- és legelőgazdálkodás tehát minden kétséget kizáróan kedvez a vizek állapotának is. A hazai tegzesfauna legértékesebb faja, a Platyphylax frauenfeldi éppen az Őrségből került első ízben elő. Azóta nyolc további hazai lelőhelye vált ismertté. Sajnos Európa-szerte eltűnt. Jelen évszázadból szinte csak magyarországi adatai ismertek, így a hazai populációk jelentik a teljes világállományt. Szigorúan védett. Emellett számos ritka, csak egy-két hazai élőhelyről ismert faj előfordulása teszi nagyon értékessé a tegzesfaunát. Ilyen faj például  a  Oligotricha striata, amely egy két példánya az Őrségen kívül a Bükkből és a Zempléni-hegyekből ismert. Az elmúlt évek aszályos időjárása, illetve a vízfolyások egyre növekedő szennyeződése következtében számos élőhely olyan mértékben károsodott, hogy több faj (pl.az Oecetis testacea) kipusztulásával kell számolnunk. Ez a szomorú tendencia nemcsak az őrségi tegzesfaunát gyéríti, hanem az egész Kárpát-medence állatvilága is szegényedik ezáltal.

            Az Őrség az 1970-es évek közepéig a kétszárnyúak(Insecta: Diptera) kutatása szempontjából mostohán kezelt terület volt. A legutóbbi gyűjtések főleg a zengőlegyekre koncentráltak, de több más rovarcsalád ismerete is bővült. Az Őrség természeti értékekben való gazdagságát a kétszárnyúak szempontjából elsősorban az onnan kimutatott Magyarország faunájára új fajok reprezentálják. A hazai faunára nézve 11 új fajt sikerült kimutatni.

            Az iszapszúnyogok (Limoniidaea) is a kevésbé kutatott csoportokhoz tartoznak. A Magyarországról eddig ismert 90 fajból 62 előkerült az Őrségből is, mely a terület faunájának gazdagságát bizonyítja. A fajlista viszonylag sok ritkának számító fajt tartalmaz: Dactylobasis transversa, Dicranomyia didyma, Elliptera hungarica, Euphylydorea dispar, Hoplobasis vicina, Limonia sylvicola, Lipsothrix remota, Microlimonia machidai, Molophilus ochraceus, M. serpentiger, Neolimnomyia filata, Pilaria fuscipennis, Ula sylvatica.

            A csípőszunyogok (Culicidae) szempontjából hazánk a jól kutatott országok közé tartozik. Az Őrségben a 44 fajból álló hazai faunaából 19 faj előfordulását sikerült kimutatni. Köztük olyan ritka erdei szunyogokat is, mint az Aedes pulchritarsis és az Aedes punctor. Általában a holarktikus és az európai fajok dominálnak, de több alacsonyabb hegységekre, és néhány kifejezetten magashegységekre jellemző faj is előfordul az Őrségben.

            A katonalegyek (Stratiomyidae) haza fajszáma 60 körülire becsülhető. Az Őrségből 34 fajt sikerült kimutatni, köztük a hazai faunára új Exodontha dubia-t. További ritkaságnak számít három faj a Chorisops nagatomii, az Oxycera rara, és a Zabrachia minutissima.

            A zengőlegyek (Syrphidae) őrségi kutatása 194 faj előfordulását mutatta ki. Ennek alapján az Őrséget a zengőlegyek szempontjából hazánk legjobban feltárt és legfajgazdagabb tájegységének tekinthetjük. Az őrségit legjobban a Bükk-hegység 159-es fajszáma közelíti meg. Faunára új fajok a Merodon cinereus, a Neocnemodon brevidens, a Platycheirus perpallidus, a Sphegina latifrons és a Tropidia fasciata.

            Hazánk területére nézve újnak bizonyult a Pseudopomyzidae nevű család, melyből a Pseudopomyza artimana nevű fajt sikerült kimutatni.

            A terület lepkefaunája (Insecta: Lepidoptera) igen gazdag, az eddigi vizsgálatok közel 1500 lepkefaj jelenlétét mutatták ki. Az Őrség klímája, növényzete természetszerűen kedvez olyan fajok megjelenésének, amelyek a csarabon (Calluna vulgaris), áfonyafajokon (Vaccinium spp.,), a rezgőnyíren (Betula pendula), a lucfenyőn (Picea abies) vagy az erdeifenyőn (Pinus silvestris) élnek. Ugyanakkor a nedves kaszálók és láprétek lágyszárú növényzete nyújt táplálékot számos ritka, a kipusztulás szélére sodródott fajnak. Így a folyamatos kaszálás biztosítása, a műtrágyázás és a növényvédő szerek használatának kerülése alapvető fontosságú ezen biotópok állapotának megőrzésében. A nappali lepkék színpompás röptükkel, szemet gyönyörködtető színeikkel minden természetszerető embert csodálatba ejtenek. Ugyanakkor az éjszakai életmódot élő lepkék között is számos ritkaság, állatföldrajzi, faunafejlődési szempont miatt értékes, védelmet igénylő faj található. Rejtett életmódjuk miatt ismereteink sokkal szerényebbek erről a csoportról, amely ugyanakkor a lepkék kilenctized részét teszi ki. Ismertetésünkben is elsősorban a nappali lepkékre helyezzük a hangsúlyt, és az éjszakai lepkék közül csupán a legértékesebbeket említjük meg.

            A narancslepke (Colias myrmidone) egyik legritkább és legveszélyeztetettebb nappali lepkefajunk. Élőhelye mozaikos jellegű, állandóan változó, amelyen belül a konkrét tenyészőhelyek folyamatosan megszűnnek és újraképződnek. Emiatt igen sérülékeny faj, amely a közép-európai elterjedési területéről nagyrészt eltűnt. Őrségi állományai viszonylagos háborítatlanságot élveznek. A lápi tarkalepke (Euphydryatus aurinia), a zanótboglárka (Marculinea nausithous) és a vérfű boglárka (M. teleius) a Dunántúl „Sanguisorba”-s láprétjeinek jellemző fajai, amelyek élőhelyeik visszaszorulásával veszélyeztetett helyzetbe kerültek, korábbi elterjedési területükről nagyrészt kipusztultak. Védelmük élőhelyük megóvása nélkül lehetetlen. A törpeszender (Proserpinus proserpina) magaskórós társulásokhoz kötődő meleg- és nedvességigényes faj, amely kizárólag a meghonosodott ligetszépén (Oenothera biennis) táplálkozik. A vizsgálati területről Magyarszombatfáról és Szőcéről ismerjük, országszerte ritka előfordulású. A Hydraelia sylvata nevű araszoló faj égerlápok és láperdők jellegzetes faja, amely nálunk csak a Kőszegi-hegységből és Magyarszombatfa környékéről ismert, igen alacsony példányszámban. A fehérszárnyú aranyaraszoló (Perconia strigillata) sajátos kettős elterjedésű hazánkban, hiszen nyugat-dunántúli előfordulása mellett a Zemplénben is megtalálható veszélyeztetett fajunk. Az apáca púposszövő (Furcula bicupsis) a nyírfán fejlődő legritkább púposszövőnk, amely az Őrségben még viszonylag gyakori. Mivel hazai népessége elterjedésének peremén él, potenciálisan veszélyeztetett faj. További számos nyíren fejlődő púposszövőt említhetnénk, melyek jellemzése szinte szó szerint egyezne az előbbi fajéval. A törpe övesbagoly (Anarta myrtilli) hernyója áfonyafajokon (Vaccinium spp.) él, az Őrség őshonos fenyveseinek lakója. A gyopár csuklyásbagoly (Cucullia gnaphalii) a Kárpát-medencében igen korlátozott elterjedésű, hazai állományai is izoláltak. Az Alpok keleti peremén, így az Őrségben és Burgenlandban, valamint a Kárpátokhoz csatlakozó középhegységeinkben fordul elő. A fentebb említett fajok csak kiragadott példák abból a sokszínű világból, amivel a lepkék járulnak hozzá az Őrség faunájának gazdagságához.

            Az Őrség hártyásszárnyú (Insecta: Hymenoptera) faunájáról is jelentősen gyarapodtak az ismeretek.

            A hangyák (Formicidae) közül, melyek Magyarországon 80 fajjal képviseltetik magukat az Őrségben 56 fajt sikerült kimutatni. Előkerült a hazai faunára új 5 faj is. Ezek a következők: Leptothorax corticalis, Formica polyctena, Formica pressilabris, Lasius distinguendus, Myrmica schenki. A jelentős fajszám az Őrség változatos élőhelyeinek érintetlenségével magyarázható. A hangyafauna gazdagsága öszefügg a hagyományos gazdálkodással is. A kaszálás, úgy tűnik, kedvező feltételeket teremt a hangyák számára. Egyes füves területeken 15-20 fajt is regisztráltak.

            A fullánkos darázs (Aculeata) faunából 293 taxont sikerült az Őrségben kimutatni. Ezek közül kiemelkedik egy Isodontia sp. (kaparódarázs) faj mely feltehetően a tudományra nézve is új fajnak számít.. Ezenkívül a Nomada opaca hazánkban csak Szakonyfaluból ismert. Meg kell említenünk néhány nagyon ritka fajt is, melyek csak néhány hazai lelőhelyről ismertek: Chrysis purpurata, Chrysura austriaca (Chrysididae); Dipogon variegatus (Pompilidae); Leptochilus regulus (Vespidae); Dolichurus corniculus, Spilomena mocsaryi, Trypoxylon scutatum, Rhopalum clavipes, Crossocerus varius, Nysson trimaculatus (Sphecidae); Andrena agilissima, Andrena clarkella, Andrena pallitarsis, Dufourea vulgaris, Amegilla garrula, Anthidium septemspinosum, Stellis minuta, Biastes emerginatus, Epeoloides coecutiens, Thyraeus histrionicus (Apoidae).

            Az Őrségből eddig110 gyilkosfürkész (Braconidae) fajt sikerült kimutatni. Ezek közül ki kell emelnünk néhány olyan fajt melyek faunisztikai-állatföldrajzi szempontból jellegzetesek a tájra. Ezek a következők: Helcon tardator, Helconidae dentator (Helconinae); Allodorus sudeticus, Eubazus sochiensis, Schizopymnus azerbaidzhanicus, Sch. elongatus, Triaspis lugubris (Calyptinae); Choeras arene, C. tedellae, Cotesia callimone, C. kurdjumovi, C. orestes, C. pilicornis, C. setebis, C. tetrica, Dolichogenidae cheles, D. drusilla, D. imperator (Macrogastrinae); Microhelonus subcontractus, M. vescus (Cheloninae); Orgilus grunini, O. patzaki (Orgilinae).

            A hazánkban élő mintegy 42.000 állatfaj egynegyedét bogarak(Insecta: Coleoptera) alkotják, így nem meglepő, hogy itt is a legnagyobb számban bogarakat mutattak ki a kutatók. Számuk jóval meghaladja a kétezret. A futóbogarak(Carabidae) közül az őrségi fauna legjellegzetesebb elemei azok a fajok, amelyek hazánknak csak a nyugati peremén fordulnak elő. A Cicindela transversalis és az Asaphidion austriacum első ízben innen került kimutatásra hazánk jelenkori területéről. Az Őrségben a már korábban említett faktorok, elsősorban a csapadékosabb és hűvösebb klíma következtében olyan hegyvidéki fajok is megtalálhatók viszonylag alacsony tengerszint feletti magasságban, amelyek másutt csak jóval magasabban jelennek meg.

            Az Őrség vízibogár (Haliploidea, Dytiscoidea, Gyrinoidea) faunájának intenzívebb megismerése is az elmúlt évtizedben kezdődött. Magyarország 130 fajából itt 39 került elő. Egy faj a Hydroporus foveolatus hazánk faunájára is új faj. Az Őrség vízibogarai közül az alábbiak karakterisztikusak: Ilybius guttiger, Gaurodytes affinis, G. melanarius, Asternus subtilis, Hydroporus nigrita, H. umbrosus, Hydroporidius melanarius, Bidessus grossepunctatus.

             A ragadozó életmódot folytató holyvák (Staphylinidae) 334 kimutatott faja közül 17 volt hazánk faunájára új. Jelentős számban kerültek elő dögbogarak (Silphidae) is. A katicabogarak (Coccinellidae) között kettő faj mutatja, hogy a terület erős alpi-atlanti hatás alatt áll. A Scymnus ferrugatus és a Coccinella hieroglyphica, csak ebben az országrészben fordulnak elő. A cincérek(Cerambycidae) között természetszerűen ritkák azok a fajok, amelyek száraz, meleg élőhelyet kívánó növényeken táplálkoznak. Az országos arányhoz képest magas a nedvességhez kötődő, fenyőféléket fogyasztó fajok száma. Közülük meg kell említeni az impozáns ácscincért (Ergates faber), amely a Kőszegi-hegységhez hasonlóan itt is fenyőfélék korhadó, kidőlt törzsében, tuskóiban fejlődik.. A szintén növényfogyasztó levélbogarakkal (Chrysomelidae) kapcsolatban hasonló megállapítást tehetünk. Közülük jellegzetes magashegységben élő fajok is (Chrysolina eurina, Gonioctena flavicornis, Asiorestia femorata) begyűjtésre kerültek. A holyvák és a levélbogarak mellett az ormányosbogár alkatúak(Curculionoidea) fajai képviseltetik a legnagyobb számban magukat a faunában, hiszen majdnem 450 fajuk ismert a területről. Közülük az elmúlt évtized során 28 olyan faj került elő, melyek újnak bizonyultak Magyarország állatvilágára nézve. A lemezescsápú bogaraknak(Scarabaeoidea) az Őrség területéről előkerült fajai közül hármat kell kiemelnünk, amelyek csak a Nyugat-Dunántúl nedves, hűvös erdőségeiben fordulnak elő, így a Trichius fasciatus, a Mimela aurata és az Ampohimallon burmeisterinevű fajokat.

            Az Őrség poloska(Insecta: Heteroptera) faunájára vonatkozóan is a kilencvenes években lezajlott intenzív gyűjtőmunka adatai állnak rendelkezésre. A hazai poloskafaunájának 796 taxonjából 234 őrségi faj jelenlétét sikerült kimutatni. A jövőben a speciális élőhelyekről végzett gyűjtések ezt a fajszámot jelentősen emelni fogják. Tíz faj bizonyult a hazai faunára újnak:Dyctyla convergens, Agramma ruficorne, Bryocoris pteridis, Dichrooscytus rufipennis, Lygus wagneri, Orthotylus ericetorum, Criocoris nigripes, Psallus mollis, Plesiodema pinetellum, Panaorus adspersus. Kiemelkedik a palearktikus és holarktikus fajok (29 %) és az euró-szibériai fajok (33%) nagy száma.

            Az Őrség kabóca (Insecta: Homoptera: Auchenorrhyncha) faunájának feltárása (1993-tól) során hat család 134 faja került kimutatásra. Ezek közül kilenc faj Magyarország faunájára nézve újnak számít: Arthaldeus arenarius, Cicadula albingensis, Edwardsiana flavescens, E. spinigera, E. staminata, Eupteryx lelievrei, Macropsis infuscata, Psammotettix nodosus, Sorrhoanus assimilis. Egy Psammotettix sp. feltehetően a tudomány számára is újnak számít.

            Az Őrségből az eddigi kutatások 46 egyenesszárnyú fajt (Insecta: Orthoptera) mutattak ki. Az Odontopodisma schmidti nevű hegyisáska első ízben innen került elő hazánkból, ami a faj elterjedésének eddigi legészakibb pontját jelenti. Az alpesi sáska (Miramella alpina) csak a Kőszegi-hegységből volt eddig ismert. A kárpáti tarszát (Isophya brevipennis) korábban Kárpát-medencei endemizmusnak tartották, bár nyugat-magyarországi megtalálása megkérdőjelezheti ezen státuszát. Tipikus hegyvidéki faj, főleg a Kárpátokban honos, amely itt különleges módon alacsony tengerszint feletti magasságon él. Több más fajról, így a sárgászöld virágszöcskéről (Leptophyes bosci), a nagy avarszöcskéről (Pholidoptera aptera), vagy az éneklő lombszöcskéről (Tettigonia cantans) is hasonlóképpen elmondható, hogy eddig ismert élőhelyeik sokkal magasabban terültek el, mint ahol az Őrségben és a Vendvidéken fogták őket.

            Az Őrség  pók(Areneae) faunájának megismerésére 1993-94 ben fűhálózással, elsősorban nedves réteken történtek nyári gyűjtések. A kutatás alatt 82 faj került elő. A Phaeocedus braccatus és a Philaeus crysops előfordulása  az Őrség élőhelyeinek változatosságát mutatja. A Bathyphantes similis és a Dipoena prona, mint ritka montán elemek érdemelnek figyelmet. A Diaea pictilis Magyarország faunájára újnak számít.

            A gerinces állatvilág(Vertebrata) is számos ritkaságot tartalmaz. A táj jellegzetessége a viszonylag nagy összefüggő erdőség, melynek szinte mindenhol jelenlévő sok helyütt uralkodó fafaja az erdeifenyő. Egyes területeken, a hagyományos földhasználati formák megőrződése miatt a táj aprómozaikos térbeli struktúrája a jellemző. A gerinces állatvilágra a táj karakterisztikus jellemzőin kívül meghatározó hatással van a sajátos földrajzi elhelyezkedése, az Alpok közelsége.

            A terület körszájú-(Cyclostomata) és hal(Pisces) faunájának megismerése a rendszerváltás után indulhatott meg. Elsősorban a Rábára és vízgyűjtő területére koncentráló legújabb vizsgálatok során 45 faj került elő. Adunai ingola (Eudontomyzon mariae), a Rába és a Mura vízrendszerében sokfelé előfordul. Életciklusától függően a kifejlett egyedek néha nagy tömegben jelennek meg a folyókban is. Ez általában kora tavaszra tehető, amikor szaporodási ciklusuk kezdődik. A sebes pisztráng (Salmo trutta m. fario) a legtöbb őrségi folyóvíz felső szakaszán előfordul. A hazai területeken általában csak szórványos a megjelenése, valószínűleg többnyire az ausztriai telepítésekből származó egyedek kerülnek ide. Önfenntartó állományai néhány őrségi patakban élnek. A sújtásos küsz (Alburnoides bipunctatus) gyorsfolyású folyószakaszokon és az azokat övező csendesebb part menti sávokban gyakori. Kifejezetten tömeges előfordulása a Rábában és a Lapincsban figyelhető meg. A fürge csellének (Phoxinus phoxinus) az őrségi patakokban helyenként önfenntartó állományai vannak, de a Rábába valószínűleg csak áradások idején tévedhet. A törpe csík (Cobitis aurata) a Rába vízrendszerében gyakori. A réti csík (Misgurnus fossilis) valószínűleg a terület mocsaraiban, holtágaiban mindenhol előfordul, ahol a megfelelő életkörülmények adottak. A védett selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer) a Rába vízgyűjtőjében jelentős számban él. Hazai viszonylatban kiemelendő jelentőségű a magyar bucó (Zingel zingel) rábai populációja. Nagy számban megfigyelhető a sodrottabb szakaszokon egészen a torkolatig. A Rába Nick feletti szakaszán felfelé a határig fokozatosan növekszik a német bucó (Zingel streber) egyedszáma. A legnagyobb egyedsűrűséget a Lapincsban Szentgotthárd magasságában éri el.

            Az Őrség herpetofaunája (Amphibia, Reptilia) ismertnek tekinthető.ez ideig 14 kétéltű faj és 5 hüllő faj ismert. Az alpesi gőte (Triturus alpestris) és a sárgahasú vagy hegyi unka (Bombina variegata), mint szubmontán faunaelemek őrségi jelenléte külön említést érdemel. A foltos szalamandra (Salamandra salamandra) elterjedése a Vendvidékre korlátozódik. A vöröshasú unka (Bombina bombina) a Rába-völgyében fordul elő, másutt testvérfaja, a sárgahasú unka (Bombina variegata) található. A fürgegyík (Lacerta agilis) az Őrségben és a Vendvidéken réteken, legelőkön, erdőszéleken mindenhol megtalálható. Ritka, vöröshátú változata (Lacerta agilis var. rubra) Orfalu mellől ismert. A rézsikló (Coronella austriaca) elsősorban réteken található faj.

            Az Őrség és a kapcsolódó területek madárvilága (Aves) tekinthető az állatcsoportok közül a legismertebbnek. Az elmúlt 30 évről rendszeres és szisztematikus megfigyelési adatok állnak rendelkezésre, melyből már a fauna változásaira vonatkozóan is lehet következtetéseket levonni. Ez a kiemelkedő munka szinte teljes egészében  Barbácsy Zoltán nevéhez kötődik.

            A területen ezidáig 211 madárfajt észleltek, ebből 124 a fészkelők száma. A megfigyelt fajok közül 23 fokozottan védett, ebből 7 fészkel a területen.  A terület madárvilágát  részben meghatározza a szabad vízfelületek csekély volta, ugyanakkor a hatalmas összefüggő fenyvesek szintén hatással vannak az előforduló madárféleségekre. Számos olyan madárfaj él a területen, amely szorosan kötődik a lucfenyvesekhez. A sárgafejű és a tüzes királyka (Regulus regulus, r. ignicapillus) kimondottan a lucosokat kedveli. Költésüket hazánkban eddig csak az Őrségben figyelték meg, a hazai állomány közel fele költ e területen. Jellegzetes csőralakulásáról azonnal felismerhető a keresztcsőrű (Loxia curvirostra). Állománynagysága a mindenkori toboztermés függvénye. A fenyvesek további jellegzetes fajai a fenyvescinege (Parus ater), a búbos cinege (P. cristatus) és a hegyi fakusz (Certhia familiaris). A fitisz füzike (Phylloscopus trochilus) őrségi állománya országosan is jelentős, elsősorban a fiatal fenyveseket részesíti előnyben. A borókás, cserjés aljnövényzetű fenyvesekben fészkelt a siketfajd (Tetrao urogallus). Szalafő környékén 1948-ban még 150-re becsülték számukat. Az intenzív fakitermelés következtében ugyanezen a területen állományuk 1955-re 35-40 példányra apadt. Sorsát a mértéktelen vadászat, élőhelyének zavarása pecsételte meg, költése az 1960-as években szűnt meg, azóta hazánk területéről kipusztult. A magashegyi jellegű fenyvesekhez tartozó alakjával napjainkban már csak az Alpok magasabb fenyveseiben találkozhatunk. Az elegyes lomberdők csendjét gyakran veri fel a harkályok táplálkozását kísérő jellegzetes kopácsolás. A szürke, vagy másik nevén hamvas küllő (Picus canus) a ritkább harkályfajok közé tartozik. Hasonlóan alacsony egyedszámban fordul elő a fekete harkály (Dryocopus martius). A sötét bükkösökben egyre kisebb számban költ az odúlakó kékgalamb (Columba oenas). Egyes fajok, mint a közép fakopáncs (Dendrocopus medius), a fülemüle (Luscinia megarhynchos), és a rövidkarmú fakúsz (Certhia brachydactyla) itt az Alpok lábánál érik el elterjedésük nyugati határát. Nyugati alfajként a kormos varjú (Corvus corone corone), az Őrségben jelenik meg először markánsan a Noricum hazai részén. Érdekes a déli, illír faunaelemnek elkönyvelhető a füleskuvik (Otus scops), megjelenése a Vendvidéken. A zárt erdők belsejében fészkel az Őrség egyik legféltettebb madara, a fekete gólya (Ciconia nigra). A vizek közelében települt magyar falvak jellegzetes fészkelő madara a fehér gólya (Ciconia ciconia). Állományai országszerte új erőre kaptak, örvendetesen gyarapodnak. Az Őrségben mintegy 30-40 pár költ. Számos pár telepedett be Körmend belvárosának kéményeire, így joggal nevezhetjük Körmendet a „gólyák városának”. A vízimadarak nagyobb állományai hiányoznak a területről, bár a Bajánsenye környékén létesített halastavakban, illetve a Vadása tavon számos vöcsök-, kócsag-, gém- és récefajt megfigyeltek már. Bajánsenye mellől is ismert a Rába zátonyain szórványosan költő kis lille (Charadrius dubius) és a billegető cankó (Tringa hypoleucos). . A folyók és tavak menti nádasokban megtelepszik a vízityúk (Gallinula chloropus), a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), a foltos nádi poszáta (Acrocephalus schoenobaenus) és a nádi sármány (Emberiza schoeniclus). A folyókat kísérő fűz-nyár ligeterdők, égerligeterdők jellemző fajai a kerti geze (Hippolais icterina) és a berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis) A hegyi billegető (Motacilla cinerea) patakok mentén fészkel. A Rábát kísérő fűz-nyár ligetekben ringanak a  függőcinege (Remiz pendulinus) művészi gondossággal és szépséggel épített fészkei. A kisebb patakok, folyók mentén apró ékszerként suhan a  zsákmányra vadászó jégmadár (Alcedo atthis). A Rába partfalaiban számos parti fecske (Riparia riparia) telep hívja fel magára a figyelmet. Hangja alapján valószínűsíthető a gyurgyalag (Merops apiaster) jelenléte is. A gazdag növényzetű, üde réteken költ a ritka haris (Crex crex). A ragadozó madarak közül a   rétisas (Haliaeetus albicilla) ritka kóborló, a ’90 évek eleje óta ritka fészkelő. A halászsas (Pandion haliaäus) tűnik fel néha a bajánsenyei halastó felett. Számos földből kikapart darázs- és poszméhfészek mutatja a darázsölyv (Pernis apivorus) táplálkozásának nyomát. A különböző bagolyfajok állományai erősen megfogyatkoztak, elsősorban a mezőgazdaságban használt vegyszerek miatt, amelyeket táplálékukkal együtt vesznek fel. Kívánatos volna a templomtornyok nyitva hagyása az egyre ritkuló gyöngybagoly (Tyto alba) fészkelésének megkönnyítése érdekében. Odvas fák nyújtanak menedéket a kuviknak (Otis scops). Mi sem bizonyíthatja jobban a terület kiváló adottságait, mint az a tény, hogy számos olyan madárfaj fészkel az Őrségben, amely hazánkban csak átvonuló téli vendégként ismert. A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula), a csíz (Carduelis spinus), vagy az erdei szürkebegy (Prunella modularis) tartozik ebbe a csoportba.

            Néhány más érdekességet is érdemes megemlítenünk az Őrség madárvilága kapcsán. A Rába közelségének és a víztározóknak köszönhetően számos vízimadár tartózkodik, hosszabb rövidebb ideig a területen, mint átvonuló, vagy kóborló példányok. Néhány faj ezek közül: északi búvár (Gavia stellata) és a sarki búvár (G. arctica), a bölömbika (Botaurus stellaris), a kis kócsag, (Egretta garzetta), a nagy kócsag (Egretta alba), a kanalasgém (Platalea leucorodia), a kis hattyú (Cygnus columbianus), a vetési lúd (Anser fabalis), , az , a nyári lúd (A. anser) és a a daru (Grus grus), a kenti csér, (Sterna sandavicensis), a nagy poling (Numenius arquata). Ritka kóborlóként észlelték már az a békászó sast (Aquila pomarina). Átvonulóként észlelték a vörös kánya (Milvus migrans), a barna kánya (M. milvus), a barna rétihéja (Circus aeruginosus), a kékes rétihéja (C. cyaneus), a hamvas rétihéja (C. pygargus példányait is. Érdekesség, hogy évekkel ezelőtt költött a területen a kerecsensólyom (Falco cherrug), és joggal feltételezhető, az uhu (Bubo bubo) költése.

            Az Őrség és a kapcsolódó területek emlősfaunájából (Mammalia: Insectivora, Lagomorpha, Rodentia, Carnivora, Chiroptera) 39 fajt mutattak ki a kutatások. Két faj a a kanadai hód (Castor canadensis), és a Nyctereutes procyonoides előfordulása érdekesség. Feltételezhetően prémállattenyészetből kivadult példányokból származnak.

            Az emlősök közül a Rábában és a nagyobb vízfolyások mentén fel-fel bukkanó vidra (Lutra lutra) a legjelentősebb.

            A törpecickány (Sorex minutus), az Őrségben vízfolyások mentén és csarabos erdeifenyvesekben elterjedt faj. A mezei cickány (Crocidura leucodon), mezőgazdasági területeken jellemző, a keleti cickányt (C. suavolens), 1994-ben gyöngybagoly köpetéből azonosították. Hasonló adat áll rendelkezésre a  közönséges vízicickány (Neomys fodiens) előfordulásáról. A  csalitjáró pocok (Microtus agrestis), a Rába-völgyében jellemző. Előfordul a  mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), és a mókus (Sciurus vulgaris) is. A hermelin (Mustella ermina), avízpartokon fordul elő. Mezőgazdasági területeken, réteken, legelőkön él a menyét (Mustella nivalis) A kisemlősök közül nedves helyeken, vizek mentén a csalitjáró pocok (Microtus agrestis) és a pirókegér (Apodemus agrarius) gyakoribb. Örvendetesen gyarapodik a nyuszt (Martes martes) állománya.

            A terület denevérfaunáját (Chiroptera)többen is szisztematikusan vizsgálták. Ezideig 8 denevérfajt sikerült kimutatni. A legnagyobb állománnyal a közönséges denevér (Myotis myotis),rendelkezik. Eddig 25 épületban 1660 példányát figyelték meg.  Százas nagyságrendű kolóniái a csákánydoroszlói és a kondorfai katolikus templomokban találhatók. A kései denevér (Eptesicus serotinus) egyedszáma sokkal alacsonyabb, elsősorban épületek padlásain fordul elő. Állománya stabilnak mondható. A szürke hosszúfülű denevér (Plecotus austriacus) legnagyobb kolóniája Felsőszölnökön van. Az állomány nagysága örvendetesen növekedett, 1997-re elérte a 45 példányt. Ez országos viszonylatban is nagy kolóniának számít. A bajuszos denevér (Myotis mystacinus) Magyarország területén erősen kötődik az erdőterületekhez, a hűvösebb klímájú égeres patakvölgyek jellemző faja. Nyugat-Európában inkább kultúrakövető, leggyakrabban épületek szűk zugaiban üt tanyát. Ez utóbbi jelenség határozottan érvényesül az Őrség területén is. A horgasszőrű denevér (Myotis nattereri) természetvédelmi és faunisztikai szempontból is értékes fajnak számít.  Az Őrségből a Pityerszernél került elő három példánya. A  fehérszélű denevér (Pipistrellus kuhli), Európa mediterrán területein elterjedt faj, a hazai fauna legújabban kimutatott tagja. Kolóniái épületek szűk zugaiban találhatók A nagy fülű denevér (Myotis bechsteini) Európa szerte megfogyatkozott állományokkal bíró fokozottan védett denevérfajunk. Őriszentpéternél került hálóba egyetlen nőstény példánya.

            Az erdő nagytestű emlősei között a terület gímszarvas (Cervus elaphus) állománya képvisel jelentős vadászati értéket, sajnos állománya mostanra túlszaporodott, és jelentős mezőgazdasági és erdészeti kárt okoz. A vaddisznó (Sus scrofa), ma már mindenütt általánosan elterjedt. A nagy létszámú kondák dagonyázásukkal a lápokat, forrásokat is veszélyeztetik. Az őz (Capreolus capreolus) és a róka (Vulpes vulpes) általánosan elterjedt, a borz (Meles meles) ritkább.

Felhasznált és ajánlott  források jegyzéke

1.) Ambrus András (1996.): Környezeti változások Nyugat-Magyarország és Burgenland  határmenti területein (kézirat)

2.) Az Őrség bibliográfiája; Szombathely 1983.

3.) A Őrség erdőgazdálkodása (1948) Hegedüs Ferenc ismeretlen szerzőjű irathagyatéka  kézirat; a Vas megyei Levéltár tulajdona

4.) Balogh Lajos (2000) Az Őrség térségének helyzete a növényi inváziók szempontjából és a Vendvidék védett és veszélyeztetett edényes növényei (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai zoológiai kutatások (I-X kötet); III. kötet; kutatási jelentés – programvezető   (szerk.): Bartha Dénes (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tszk.)

5.) Bartha Dénes (1998.): Az őrségi erdők elemzése történeti ökológiai alapon  – In: Húsz éves az Őrségi Tájvédelmi Körzet p. 59-68.

6.) Benczik Gyula (2000.): A Rába középső Vas megyei szakasza a középkorban; kézirat

7.) Berki Imre-Németh Sándor-Sipos Endre- Stefanovits Pál (1995.): A Nyugat-Dunántúl legfontosabb talajtipusainak rövid áttekintő ismertetése (Vasi Szemle XLIX. Évf. 4. sz. p. 481.)

8.) Bokor Pál (1989.) Vas megye természetföldrajzi tájbeosztása (Vasi Szemle XLIII p. 26-46.)

9.) Dömötör Sándor (1987.): Őrség; Szombathely

10.) Falco Fakombinát Szentgotthárdi Főmérnökség erdőállomány-gazdálkodási terve 1990-2000.

11.) Gyöngyössy Péter (1996.) Az Őrségi Tájvédelmi Körzet erdőgazdálkodásával kapcsolatos természetvédelmi koncepció – Kézirat; Szakmérnöki szakdolgozat, Sopron 87 p.

12.)Jablánczy-Baranyai Henzel (1956.): A szálaló gazdálkodás a szentgyörgyvölgyi és  környéki volt paraszterdőkben (Főiskolai Közl.: 1. Sz)

13.) Király Gergely-Bartha Dénes Bodonczi László-Kovács J. Attila-Ódor Péter Tímár Gábor (2000) Az Őrség és a Vendvidék védett és veszélyeztetett edényes növényei (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); III.. kötet; kutatási jelentés – programvezető (szerk.): Bartha Dénes (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tszk.)

14.) Kossits József (1828): A’ Magyar országi Vendus Tótokról (Közreadja: Csaplovics János) – Tudományos Gyűjtemény, V. kötet

15.) Kovács J. Attila –Takács Béla (1993.) Az Őrségi TK nyugati részének vegetációtérképe kézirat; a Fertő-Hanság N.P. Igazgatóság tulajdona

16.) Kovács J. Attila (1995.) Vas megye növénytársulásainak áttekintése (Vasi Szemle  XLIX. évf. 4. Sz. p. 518-558)

17.) Kovács Tibor  (1970): Vas megye népessége a XIX. században (1804-1870) (Kiadta:Vas Megye Tanácsa Művelődési Osztálya) (p 44-50)  

18.) Lőkös László-Farkas Edit (2000): Az Őrség és a Vendvidék zuzmói (in Őrség-Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); II. kötet: Gombavilág, moha- és zuzmóflóra; kutatási jelentés – program  vezető (szerk.): Bartha Dénes  (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

19.) Magyarországi edényes flóra határozója (Harasztok, virágos növények) (Tankönyvkiadó Budapest 1992) Szerk.: Simon Tibor)

20.) Magyarország történeti statisztikai helységnévtára (BP 1993); 4. Kötet: Vas megye (MTA-KSH közös kiadványa szerk: Kovacsics József)

21.) Márkus Ferenc (1993.): Az extenzív mezőgazdaság természetvédelmi jelentősége Magyarországon; WWF füzetek 6. Sz.

22.) Márkus László (1981.): Erdészettörténeti adatgyűjtés a Nyugat-Dunántúl fenyveseire – Kézirat

23.) Militarische Beschreibung von Ungarn/Original Aufnahms Karte von Ungarn (Első katonai felmérés 1782-85)

24.) Nagy László (1984.): Az őrségi erdeifenyvesek szukcessziójának történeti okai, levonható gazdasági következtetések – Kézirat; Szakmérnöki szakdolgozat, Sopron 34 p.

25.) Nagy Zoltán (1998.): A történeti Őrség régi és kiterjesztett határai; In Húsz éves az Őrségi Tájvédelmi Körzet; Sarród; p. 23-37.

26.) Nemes Népi Zakál György (1818.): Eörséghnek leírása úgymint: Annak természete, Története, Lakosai, ezeknek szokásai, nyelvszokása. – Hasonmás kiadás;  Őrségi Baráti Kör, Szombathely, 1985.

27.) Ódor Péter Szurdoki Erzsébet-Tóth Zoltán (2000): Az Őrség és a Vendvidék főbb élőhelyeinek mohavegetációja és flórája (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); II. kötet: Gombavilág, moha- és zuzmóflóra; kutatási jelentés – programvezető (szerk.): Bartha Dénes (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

28.) Orbán Róbert (2000): „Őrségi falvak” somogyban (in Vas megyei honismereti közlemények 2000/4. sz.)

29.) Pethő József  (1998.) Erdőgazdálkodás az Őrségben; – In Húsz éves az Őrségi Tájvédelmi Körzet p. 69-74.

30.) Pilisi Parkerdő Rt. Natourplan Zöldövezet-tervező Iroda (1994.): Az Őrségi TK Közjóléti fejlesztési terve – Kézirat a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság tulajdona

31.) Rácz Lajos (1999.): Magyarország éghajlattörténete a 16. Századtól napjainkig In:  Magyar Tudomány 99/9 p.1127-1139.

32.) Stahl Ferenc (1974.) Az Őrség jogállása I-III. Vasi Szemle 2. sz. p.218-236.; 3. sz..  p. 390-402.; 4. sz. p. 551-566.

33.) Tanácsok közlönye (1978.): 4/1978. OKTH sz. határozat az Őrségi TK létesítéséről

34.) Tanácsok közlönye (1976): 40/1976. OKTH sz. határozat a Szentgyörgyvölgyi TK Létesítéséről

35.) Természetvédelem 1994. (Budapest, 1994) KTM-Természetvédelmi Hivatal; szerk: Tardy János  p.144-153

36.)Tímár Gábor (1994.) A Vendvidék védett és veszélyeztetett növényei – kézirat diplomadolgozat, Sopron

37.) Tímár Gábor-Ódor Péter-Bodonczi László: (2000) Az Őrség és a Vendvidék erdeinek jellemzése (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); III.. kötet; kutatási jelentés – programvezető (szerk.): Bartha Dénes  (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

38.) Torondy Kálmán (1978.): Erdőrendezési tapasztalatok a szentgyörgyvölgyi kísérleti szálaló erdőben; Az erdő 12. sz.

39.) Vasas Gizella (2000): Az Őrség és a Vendvidék makroszkópikus gombái (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); II. kötet: Gombavilág, moha- és zuzmóflóra; kutatási jelentés – programvezető (szerk.): Bartha Dénes (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

40.) Vig Károly-Tímár Gábor  (2000): Az Őrség természetrajzi megismerésének története (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); I. kötet: A botanikai és zoológiai kutatások története és bibliográfiája; Az Őrség táj- és gazdálkodástörténete; kutatási jelentés programvezető (szerk.): Bartha Dénes  (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

41.) Vig Károly (szerk) (2000): Az Őrségi Tájvédelmi Körzet és a kapcsolódó területek gerinctelen (invertebrata) faunája (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); V. kötet; kutatási jelentés – programvezető (szerk.): gazdálkodástörténete; kutatási jelentés programvezető (szerk.): Bartha Dénes (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

42.) Vig Károly (szerk) (2000): Az Őrségi Tájvédelmi Körzet és a kapcsolódó  területek gerinces (vertebrata) faunája (in Őrség -Rába Nemzeti Parkot megalapozó botanikai-zoológiai kutatások (I-X kötet); V. kötet; kutatási jelentés – programvezető (szerk.): Bartha Dénes (Nyugat Magyarországi Egyetem Növénytani Tanszék)

43.) Vörös Antal  (1970.): Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. Század elejéig – In: Vas megye múltjából III., Levéltári kézikönyv, 217-235. p. Kézirat

44.) Vörös könyv (Akadémiai Kiadó, Budapest 1990) szerk.: Rakonczay Zoltán

45.) Zagyva Tibor  (2000): Szubalpin gyepek mikológiai felmérése az Őrségi Tájvédelmi  Körzetben (in Clusiana Mikológiai közlemények)

46.) Vas vármegye és Szombathely megyei város általános ismertetője és címtára az 1931-32 évre I-II kötet; kiadta a Vármegyei tisztviselők országos egyesülete; BP.